A nyári futás hangja

Koffein Kapitány hírlevele a futás napos oldaláról A lehető legrövidebb időszakra napi hírlevéllé avanzsáló Nyári Futás Hangja újfent köszönti Önöket! Mielőtt jó mulatást és elmélyülést kívánnék a talán még az előző lapszámunknál is terebélyesebb kilencedik megjelenésünkhöz, leszögezem: ilyen sűrű, már-már spammelésbe hajló posztolás többé nem fog előfordulni. A mostani rendhagyás oka, hogy csúnyán elcsúszott a témahörcsögölés-grafománia egyébként is kényes egyensúlya, és mire az utóbbit nagy nehezen visszanevelgettem, annyi minden összegyűlt, amit jó szívvel nem küldtem volna ki még egy duplaszámnak csúfolt futóévkönyvben sem. Talán így fogyaszthatóbb. Talán. -- Játék az egész Frank Lanz egy elég nagy név a (számítógépes) játékfejlesztésben, és egy ideje követem a Donkeyspace nevű blogját. Legnagyobb meglepetésemre a közelmúltban a postaládámban landolt egyik posztjának címe az volt: Lazarus Lake. A futás ugyan mindenhol ott van, de mégis, a Barkley Marathon megteremtője és levezénylője, Gary Cantrell mivel érdemelte ki a játékos szakma figyelmét? Frank erős állítással indít: miután megismerte a Barkley-t és a szintén Lazarus-kreálmány Backyard Ultrát (aminek aktuális kiadása éppen e sorok írásakor zajlott), azt gondolta, a szakállas pasas lett a kedvenc játéktervezője. Szakmai szemmel Lake agymenései sajátos metajátékok, amelyek a hosszútávfutásra épülnek. Ezek olyan típusú játékok, amelyek egy egyszerű tevékenységet (mint amilyen például akár a levegő visszatartása, vagy egy hosszú lista elemeinek megjegyzése) visznek el az extremitásokig, ez pedig átváltoztatja az alaptevékenységet valami furcsává és újszerűvé, esetleg felnagyítja a mélyben már addig is meglévő furcsaságot (az ultramaratonoknál inkább ez utóbbiról van szerintem inkább szó…). Az eredmény egy hírhedt és messze földön ünnepelt, egyben felháborítóan és értelmezhetetlenül nehéz verseny. Lanz szakértő gyorselemzése szerint Lake kitalált/felvett neve, lakonikus, egyben valahol rejtélyes beszédmódja jó adag teátrális keretet teremt a „játéknak”, ezáltal a különös és különc részletek (amiből ugyebár akad jó pár a Barkley-n, a "regisztráció" menetétől az egyes rajtszámú versenyzőn és a rajtjelen át a könyvlapgyűjtögető önellenőrzőpontokig) mind szándékolt gesztusnak tűnnek, melyek valami nagyobb, megfoghatatlan jelentéstartalommá állnak össze. Lanz szerint bizonyos szempontból, bár nem teljes egészében Lazarus Lake a japán játékfejlesztő szcéna domináns és extravagáns szereplőivel rokon (itt számomra ismeretlen példákat is említett: Kojima, Suda51 vagy Yoko Taro). [Yoko Taro. Tisztára Lazarus Lake, nem?] Lake perszónája egy afféle falusi Jigsaw/Kirakós, egy kissé zavart, enyhén gonosz zseni, aki élvezi, ha szenvedést okozhat az embereknek azért, hogy megtanítson nekik valamilyen nehezen megfogható erkölcsi tanulságot. Az, hogy mindez tulajdonképpen igaz, még nem teszi többé az egészet ügyesen megkonstruált agymenésnél. Lazarus „játékai” a rituálé erejét mutatják, amelynek során a fájdalomból értelmet lehet meríteni. Az, hogy ennyire népszerűvé vált világszerte, az arra is bizonyíték, erre a jelentéstartalomra mindannyian ki vagyunk éhezve. Valahol szakrális élmények ezek, mégsem vallásosak, hiszen túl személyesek, túl profánok és túl játékosak. Egy megrögzött kívülálló kreálmányai, melyeket a többi megrögzött kívülállónak készített, olyan embereknek, akik kétkedve figyelik a világunkat irányító szabályokat, és szívesen kísérleteznének attól eltérőkkel. Az ilyenfajta játékok csak valóban működő, gyakorlati közösségekben (senki, soha nem tudta még jól lefordítani a community of practice-t, én is beálltam ebbe a hosszú sorba) jöhetnek létre. Lake futó, aki pontosan érti, mi a gyönyörű és nevetséges a hosszútávfutásban. A legjobb játékok egyfajta kísérleti pszichológiát valósítanak meg, de olyan kísérletekekel, amelyeket önmagunkon végzünk. A világ tele van olyan játékokkal, amelyek megpróbálják manipulálni a játékost, különféle ösztönzőkkel, jutalmakkal, mint egy kísértetkastélyban, patikamérlegen adagolva az élvezetet és a félelmeket. Lanz szerint az ilyen játékok pocsékok. Lazarus Lake világában ellenben valódi szellemek és igazi szörnyek vannak. Te és ő.    A szakmabeli szemével a legtöbb mai játék amikor éppen nem manipulálni próbál minket, akkor kétségbeesetten igyekszik a kedvünkre tenni, annak érdekében, hogy megragadja és fenntartsa a figyelmünket, egyben próbálja igazolni saját magát, és izzadságos munkával meghökkenteni és szórakoztatni minket. Lake játékai szintén alaposan megtervezettek és tele vannak jól átgondolt részletekkel, amelyek egy koherens egésszé állnak össze, de egy egészen más problémát próbálnak megoldani. Nem hajbókolnak vagy csúsznak-másznak azért, hogy alkalmazkodjanak az igényeidhez, miközben csendben egy passzív állapotban tartsanak. A részeik úgy passzolnak össze, mint a hegyek növényei, a sziklák és a sár Tennessee-ben. És ugyanúgy mint azok a hegyek, amelyek között zajlik a verseny, ezek a játékok boldogan és könnyedén ráznak le a vállukról. Az eredmény mégis egy olyan élmény, amely mély tiszteletet és az együttérzést nyújt. Lanz szerint Lazarus Lake projektjei egyediek, azoknak részletei a saját életében, a környezetében és a világlátásában gyökereznek, így senki más nem találhatta volna ki őket. Neki viszont létre kellett hoznia őket, és arra a korra emlékeztetnek minket, amikor a játékok tervezése nem egy szakma, hanem létállapot volt. Ez az utóbbi gondolat igencsak párhuzamba állítható Johann Huizinga játékfelfogásával, amely az emberi kultúra létrejöttét is a játékhoz, a versengéshez köti (itt egy rövid összefoglaló Huizinga Homo Ludens című opuszáról). Ezen a vonalon egy picit tovább haladtam, kíváncsi voltam, a nagy könyv mit ír erről. Ahogy a linkelt ismertetőben Koltai Andrea idézi: “…a rítus a szakrális játékból nőtt ki; a költészet a játékban született, és mindenkor a játék táplálta; a zene és a tánc színtiszta játék volt. A bölcselet és a filozófia azokban a szavakban és formákban találta meg a maga kifejezését, amelyek a vallási disputákban születtek. A háborúskodás szabályai és a nemesi élet konvenciói játékalakzatokra épültek. Végül is meg kell tehát állapítanunk azt, hogy a civilizációt, korai szakaszaiban játszották. Nem úgy jön a játékból, mint ahogy egy csecsemő az anyaméhből: a civilizáció játékban és játékként születik, és sohasem hagyja el azt... Az igazi, tiszta játék a civilizáció egyik fundamentuma.” A játéknak Huizinga szerint öt fő ismertetőjegye van.  A játék olyan önkéntes tevékenység vagy elfoglaltság, amelyet meghatározott időbeli és térbeli korlátok között, szabadon elfogadott, de abszolút kötelező szabályok szerint végeznek, amelynek célja önmagában van, és amelyet a feszültség, az öröm és annak tudata kísér, hogy "más", mint a "hétköznapi élet". Ez alapján a definíció alapján a Barkley Marathon valóban egy igen jól definiált játék. Elsőként természetesen önkéntes, a futók jelentkeznek, hogy részt vehessenek (más kérdés, hogy Lazarus kinek a jelentkezését fogadja el egyáltalán). Valóban meghatározott időbeli és térbeli korlátjai vannak, mind a pálya vonalvezetése és helyszíne (Meth Lab Hill? Rat Jaw? Testicle Spectacle?), mint pedig a szintidő tekintetében. Mindezek mellett a Barkley sajátos szabályai és követendő rituáléi már igen széles körben ismertek.  Nem fér hozzá kétség, hogy a Barkley más, mint a hétköznapi élet, a résztvevők valóban egy másik világba kerülnek (a hallucinációs legendákról, vagy nem annyira legendákról nem is beszélve… Karel Sabbe rendőrkocsis kalandjáról egyébként egy kedves barátom jut eszembe, aki mentőautóval érkezett vissza a 2000-es pécsi EFOTT-ra). A játék éppen ezért örömteli, mert a hétköznapi élettel ellentétben egyértelmű (akár szigorúbb) szabályai vannak (és az önkéntesség miatt a nekünk tetsző szabályokkal operáló játékokat választhatjuk). És a lényeg, hogy a játék nem hasznos, sőt, értelmetlen, illetve mentes az (anyagi) érdekektől. A Barkley közismert még a díjesőjéről is. Szóval amennyire elsőre furcsa volt, annyira egyértelmű Frank Lanz Lazarus Lake kitérője. Nem példa nélküli egyébként ezzel a fajta játékélménnyel kísérletezni a hazai futóversenyeknél sem, leginkább a szépemlékű Black Hole próbálkozott ezzel, amelyet szintén futók szerveztek, sajátos, a hétköznapitól, és a hétköznapi futóversenyektől is eltérő, egyedi szabályrendszerrel, szépen kipipálva sokat a fenti jellemzők közül. A siker alapján a szervezők szintén egész ügyes játékdesignerek lennének.    Végül, ha már játék. Az rendben van, hogy a Barkley Marathon egy speciális és zseniálisan megalkotott játék, de vajon a hétköznapok, amitől a játék lényege szerint épen élesen elkülönülünk, felfoghatók-e mégis valamiképpen játékként? Tudom, itt már az erőltetett belemagyarázás ingoványos futóhomokjára tévedek, de ha már valahogyan beleakadtam Brad Stulberg egy blogposztjába, ami a gyakorlás/edzés mibenlétéről elmélkedik, akkor egy-két bekezdésben ezt még itt összefoglalom, még akkor is, ha radikálisan más játékmeghatározással operál, és leginkább az önsegítő (self-help) könyvek világába kalauzol mminket. A némileg közhelyesnek ható elmélkedés (mely szerint ez nem annyira a futóiskolázás, vagy a skálák ismételgetése valamilyen hangszeren, hanem "...tudatosan, körültekintően és a folyamatos fejlődés szándékával közelítünk a gyakorlás tárgyához. Ez megköveteli, hogy nagy figyelmet fordítsunk a visszajelzésekre (...) amik alapján korrigáljuk a tevékenységünket.") akkor kezd lazán kapcsolódni az előbb leírtakhoz, amikor belekeveri James Carse Véges és végtelen játszmák című könyvét. A véges játszma az, amit megnyerünk, vagy elveszítünk, de mindenképpen egyértelmű végeredménye van. A végtelen játék célja ezzel szemben az, hogy ne hagyjuk abba a játékot, lehetőleg sohasem. Ha a gyakorlás tárgyára, esetünkben mondjuk a napi futkározásokra végtelen játékként tekintünk, és nem a végeredményt nézzük, máris boldogabbak lehetünk. Ezt egyébként mindenféle közismert, falra akasztható bölcseletek imigyen foglalják általában össze: "A cél maga az út!" illetve a futás felé haladva: "Beépül.". Elvégre az időnk 99 százaléka a folyamat/út. De a játék nem játék. -- Mosolyogj, ha futhatsz!   Egy hírlevélben szinte komment nélkül képeket közölni nem annyira elegáns dolog, ám van, amikor mindig további okoskodás felesleges. Az első kép innen származik, és egy kedves hírlevél-feliratkozónktól kaptam, ezúton is köszönet érte, a másikon szereplő, kettős masztektómián átesett, majd azóta a mellrákra figyelmet felhívó, topless futó hölgyre pedig Mark Remy a támogatóknak szóló Dumb Runner hírlevélben bukkantam.  [smile_1.jpg] [Forrás: SWNS / Louise Butcher] -- A technológia mindent megold    Az idén egyre-másra dőlnek meg hosszú távú futóvilágrekordok (talán nem lesz még egyszer olyan a történelemben, hogy két hírlevélmegjelenés között megdől a férfi és a női maratoni rekordja, bár ez függ azért a NYFH megjelenési ütemétől is, ráadásul tegnap New Yorkban nem volt rekordszüret), és a hosszútávfutás sokadvirágzását a hozzáértők legalábbis részben a szupercipőkhöz kötik (itt egy elmélkedés erről, azért a dolog nem annyira egyszerű). Ha gonosz akarnék lenni, akkor azt mondhatnám, ezeknek a cipőknek nem annyira a világcsúcsot futó atléták a célcsoportja, hanem azok a tízezrek, akik három vagy netalán négy órán belül szeretnék körbehordozni a testüket egy-egy maratonon. Én nem szeretnék ebben állást foglalni, kicsit olyan ez, mint a cápadressz volt az úszóknál bő egy évtizede. A technológia mindig fejlődik, aztán azt egy adott sportág irányításának, az üzleti érdekeknek, meg a közmegegyezésnek és a jóízlésnek egymásra hatásából alakul ki, mi is épp az elfogadható -  a teljes testet borító úszódressz, vagy a négy centinél vastagabb cipőtalp utcai futóversenyeknél most éppen nem... Van azonban számos látványosabb technológiai megoldás a gyorsabb futásra, egy ilyenre példa a testre erősíthető külső váz (exoszkeleton), mint ahogy azt a szöuli Chung-Ang egyetem munkatársai bemutatják a Science Robotics folyóiratban megjelent cikkükben. A belebújós eszközzel azt demonstrálták (itt látható működés közben), hogyan gyorsítható a sprintelés, a csípőhorpasz izmainak kábelek és elektromos motorok bevetésével nyújtott rásegítéssel. Az eszközben annyi az érdekes, hogy alapvetően nem energiát közöl a viselőjével, mint azt a korábban fejlesztett hasonló segédletek többsége, hanem elsősorban a lépésszám fokozásával éri el a kívánt hatást. Számomra egyelőre nem világos, hogy pontosan mi lesz a kifutása ennek a dolognak, mert noha gondolkodnak sérült atléták, vagy fogyatékkal élő emberek támogatását célzó felhasználási módokban, egyelőre a fő céljuk az, hogy atlétákat gyorsítsanak elképzelhetetlen sebességre - számításaik szerint akár fél másodperccel is lehet gyorsabb százat futni egy ilyen berendezéssel. Ugyanakkor szakértők szerint hosszabb távon ha túl sokat hord valaki ilyet, értelemszerűen akár még csökkenhet is az izomereje... Arról nem beszélve, hogy ha csak nem alakul meg hamarosan a Cyberpunk Atlétikai Szövetség, saját versenysorozattal (Gyémánt-liga helyett lehetne Golden Implant Racing League, vagy Acél és Aktuátor Futam) kábel  akkor nem nagyon látom, hol lehetne ennek versenycélú felhasználása. De persze az is jó kérdés, hogy ki ad pénzt erre a játékra a kutatóknak, jó eséllyel a hadsereg vagy valami raktárlogisztikai cég...    [A szoft exoszkeleton (Forrás: Science Robotics, http://dx.doi.org/10.1126/scirobotics.adf5611)] És ha már tudomány. Írtam már korábban ChatGPT edzőről, de a mesterséges intelligenciának nevezett jelenségegyüttes sok másra is használható (ettől még persze folyamatosan jelennek meg cikkek, hogy miért nem annyira pompás ötlet generatív nagy nyelvi modellekkel megíratni az edzéstervünket, ha jót akarunk magunknak - vagy csak kellemesen és hasznosan rosszat). Többek között személyi edzőként. Az elmúlt 1-2 évben megszokhattuk, hogy saját magunk pénztárosainak kell lennünk a legtöbb nagyobb üzletben. A Lumin Fitness edzőteremben ugyan nem kell saját edzőnkké válni, de a hús-vér trénereket kamerák, szenzorok, algoritmusok és különböző, saját "személyiséggel" rendelkező, programozott edzőperszónák ("Chloe", "Rex", "Emma", "Ethan") helyettesítik. Kicsit olyan az egész, mint a különböző edzőappok, azzal a különbséggel, hogy itt a telefon kijelzőjét hatalmas LED-falak helyettesítik, ahol vagy a bemutatandó gyakorlatot lehet látni, vagy, szintén roppant korszerű módon, különböző játékosított (...) feladatok tűnnek fel, tovább motiválva és olcsó dopamin-fröccsökben részesítve az ügyfeleket. A tulajdonosok érdekes érvelése szerint ez a módszer vonzó lehet azoknak, akik a személyes edzőt túlságosan ijesztő vagy félelmetes. Nem tudom, mennyire kevésbé félelmetes, vagy jobban motiváló, ha egy gép fejhallgatón keresztül ad utasításokat egy csupa üveg és kijelző teremben, szenzorok alapján (amikről csak remélni lehet, jól ismerik fel a tartáshibákat), de természetesen el tudom hinni, hogy sokaknak éppen ez lehet vonzó... Nekem azért egyelőre úgy tűnik, hogy az alapötlettel a cél az volt, hogy az összes, manapság trendi technológiát egyetlen helyre bezsúfolják, amolyan bemutatóteremként. Nekem továbbra is vannak kétségeim afelől, hogy ez valóban tökéletesen személyre szabott tud lenni, az algoritmusok eddig nem győztek meg arról, tökéletesen tudnak reagálni bármire, ami eltér az átlagostól. -- A futás mindent is megold    Ha kicseréljük alant a sétát terepfutásra, semmit nem veszít az eljárás az értékéből. Nem csak rekreációra alkalmas... Az eredeti innen, Robin Sloan ismét.  “Ismét felfedeztem a séta rendkívüli problémamegoldó erejét. Régebben világszínvonalú voltam benne. Ha elakadtam írás közben, ha egy apró döccenést éreztem a flow-ban, PRANGGGG, máris felálltam a székemből, mint akit egy rugó lőtt ki, és máris félúton voltam a háztömb körül. De aztán valahogy elvesztettem ezt a képességet, a rugóimat; és néhány évig, bár még mindig sokat mászkáltam mindenféle ügyintézés miatt vagy éppen kedvtelésből, nem azért sétáltam, hogy gondolkodjak; nem tömtem tele a fejem valamilyen megoldandó problémával az indulás előtt. Örömmel jelenthetem, hogy nemrég újra felfedeztem ezt a gyakorlatot, kiváló hatásfokkal. A dolognak egyébként igen hosszú és tekintélyes történelme van. Robert MacFarlane Old Ways című könyvében...   ...egy bölcs ember mesélte nekem egyszer [Charles] Darwinról, hogy hogyan épített egy homokos ösvényt Downe-ban (Kent), ami a háza körüli erdőkön és mezőkön keresztül kanyargott. Naponta sétált ezen az ösvényen, amit csak "Homoksétányként" vagy gondolkodó ösvényként emlegetett, és elmélkedései nagy része ezek alatt a séták alatt zajlottak. Néha az ösvény kezdeténél köveket halmozott fel és minden egyes kör megtétele után a sétapálcájával leütött egyet a kupacról. Egy idő után eljutott oda - magyarázta [a bölcs] -, hogy képes volt megjósolni egy "háromkavicsos"vagy egy "négyköves" problémát, megbízhatóan számszerűsítve így azt, mennyi időbe telik az adott szellemi feladvány megoldása.  SOLVITUR AMBULANDO: a gyaloglás megoldotta. Emlékezzünk erre!” [Az én kis gondolkodó futóösvényem...] -- Forever young Megszokott idősügyi rovatunkban kivételesen egy általánosabb kutatási eredményről írnék röviden, amiből ismét kiderül, a testedzés csodálatos elixír, különösen ha az erősítést vegyítjük a futással. Az olvasottak értelmezésében Brady Holmer volt segítségemre. Az öregedést sokszor azonosítják az izomerőben és -mennyiségben történő elkerülhetetlen visszaeséssel. A testmozgás azonban bizonyítottan mérsékli ezt a folyamatot, vagyis az erőnléti (praktikusan konditerem) és az aerob (praktikusan futás) edzések "öregedésgátló" hatással bírnak. A kutatás arra kereste a választ, a kétféle edzés közül melyik a hatékonyabb, erőnléti illetve állóképességi edzést végző masters sportolók, valamint aktív idősek és egy fiatalokból álló kontrollcsoport segítségével. A kutatási eredmények java nehezen nevezhető meglepőnek: a kondizó, erőfejlesztő edzéseket végző sportolók jóval erősebbek voltak kortársaiknál, míg az állóképességi sportolók az aerob kapacitás terén magaslottak ki, de ez utóbbiak az aktív idősek csoportjánál jobb erő-eredményeket is fel tudtak mutatni. Ami már érdekesebb, hogy a erősítő edzéseket végző időseknél az öregedés által leginkább érintett II-es típusú izomrostokból hasonló eloszlást mértek, mint a fiatal kontrollcsoportban, és csökkent a denerváció, az idegi működés visszaesésének szintje is. Mit is jelent ez? Noha a futók számára ez nem annyira jól hangzó dolog, de az erősítés/kondizás/súlyzózás elengedhetetlennek tűnik. Vagyis ha aktívak maradunk és nem csak kifutunk a vakvilágból, hanem néha még súlyokat is emelgetünk a futkorászás mellett, akkor lehet, hogy az évek eltelnek ugyan, de mégsem öregszünk meg annyira... Hogy ebben a lapszámban se maradjunk inspiráló atléta nélkül, hadd mutassam be Connie Brownt. A hölgy arról nevezetes, hogy a most hétvégi volt a 44. New York Maraton, amin részt vett zsinórban. Ráadásul most a szervezők megtették neki azt a szívességet, hogy pontosan a 80. szülinapjára tették a versenyt. Elég fura belegondolni, hogy jelen sorok írójának fogantatása környékén teljesítette az első versenyét, és azóta minden egyes évben így tett. Connie egész évben heti háromszor fut, ám három hónappal az NYCM előtt mindig elkezdi a maratonspecifikus felkészülést. Most azonban a verseny után sem áll le, mert januárban Floridában szeretne részt venni egy 70.3 Ironamnen... [Connie Brown (Forrás: Connie Brown/ABC News)] -- Őszinte marketing és trendforduló Ahogy az tegnapi (...) lapszámunkban olvasható volt, kis hazánkban (is) elmaradnak a futóversenyek résztvevői létszámai a pandémia előtt tapasztalt hullámhegytől, így az arra fogékony társadalomkutatók és versenyszervezők sokat tipródhatnak a miérteken. Nem bocsátkozom hosszú és homályos találgatásokba a hosszabb ismertető után, csak egy újabb szempontot dobnék fel utólag még a táblára, hátha ott marad (emlékezve itt most Terry Pratchett varázsló hősére, aki a falhoz vágott zoknik közül azt vette fel, ami nem ragadt oda). Egy látszólag teljesen nem kapcsolódó poszton gondolkodtam el, amit Marion Nestle osztott meg remek blogján, a Food Politics oldalain. A rövid bejegyzés két cég hirdetéseit villantja fel (egy rágcsagyártó és egy édességeket forgalmazó üzletlánc), amelyekben közös, hogy fő értékként az egészségtelen/haszontalan mivoltukat prezentálják („Nem egészséges” hirdeti egy embléma a chips zacskóján, illetve a szlogen szerint az édességeknek „Egyáltalán nincs hozzáadott tápértéke!”). Ahogy a professor emerita írja, tízből tíz pont a cégeknek az őszinte hirdetésért, de vajon ez valami trendfordulót is jelent? Erőltetett párhuzammal az jutott eszembe, ám ha ezek az „őszinte” marketingüzenetek jeleznek valamit a közhangulat változásából, és kevéssé lesz menő az egészséges (már ha valaha széles körben az volt), kihat-e ez vajon az evésen túl a mozgásra is? Vagy egy olyan értelmetlen dolognak, mint a futás, pont, hogy lendületet kellene adnia? Nem egyszerű dolgok ezek… [Nem egészséges] [Egyáltalán nem tápláló] -- Brutális csodák A késő nyári futás brutális csodái címmel jelent meg - stílszerűen szeptember elején - Nick Ripatrazone írása, amelyet nem elsősorban azért szerkesztettem be a hírlevélbe, mert viszonylag erős hullámokat vetett és sok, általam becsült forrás idézte és nyilatkozott róla elismerően, hanem mert a címe és a lead („Azok a futók és írók, akik a futást trendivé tették Amerikában a hetvenes években, jól tudták, egy augusztusi vagy szeptemberi futás képes [megidézni magának a halálnak a jelenlétét.]”) alapján egyszerűen nem tehettem mást. Nem tudom, a szerző olvasta-e a Ray Bradbury novellát, ahonnan jelen hírlevél a címét kölcsönözte, de a cikk elején majdnem azzal a gyermeki örömmel ír a nyári dombozásairól, mint amit a novella főhőse érez az új futócipő felhúzásakor a hosszú tél után.  “Amikor felérek a domb tetejére, néha úgy érzem, hogy azonnal összeesek. Az agyamban hihetetlen képek pörögnek: Talán az izmaim le fognak esni a csontjaimról. Talán rögvest spontán öngyulladás áldozata leszek. Vagy csak egyszerűen eltűnök, felszívódom.” Az írás azonban nem annyira róla szól, hanem a gyerekkori hőseiről, pontosabban a futás népszerűsítésének nagy alakjairól ennek a tudatosító tevékenységnek a hőskorában, és talán nekünk sem haszontalan látni azt a folyamatot, ahogyan a futás bekerült a köztudatba Amerikában, 50-60 évvel ezelőtt. Olyanok alakokat idéz meg, mint George Sheenan, a kardiológus, aki 45 évesen talált vissza pár évtized után a futáshoz, hogy aztán igazi futóguru és a Runners World orvosi szakértője legyen, és akinek sok évtizede írt 20 futótippje szinte teljes egészében lefedi a mostanában a futóedzők és influenszerek által naponta a Youtube-ra feltöltött tartalommarketing témáit és mélységét (ez az én véleményem, nem Ripatrazonéé…).    Ha valakiben van némi kíváncsiság az első olyan időszak iránt, amikor a futás igazán népszerű lett, illetve egész pontosan azok iránt a források, esszék, könyvek, cikkek iránt, amelyek ezt félig-meddig kiváltották, egy valóságos aranybánya az írás. Kigyűjtöttem néhány fontosabb mérföldkövet, olvasnivalót. Kronologikusan egyértelműen Bill Bowermann klasszikus pamfletjével, a Kocogók Kézikönyvével és könyvével a Kocogással kezdődött minden, ez utóbbi hátsó borítólapja egyébként meglepően holisztikusan foglalja össze a futás jótéteményeit: ingyen van, könnyű, pihentető, lehet egyedül vagy közösségben csinálni, jó móka, jót tesz a szívnek és a tüdőnek, avagy a hosszú élet titka. [Jogging, hátsó borítólap (forrás: https://archive.org)] Tíz évvel később, 1976-ban jelent meg Mike Spino könyve, a Túl a kocogáson: a futás lényegéről című könyv, ami már a címében is sejtetni engedi, valami még magasztosabbat vesz célba. Spino célja az volt, hogy segítsen továbblépni a kocogóknak, mert véleménye szerint a kocogás rutinszerűvé válik, és ugyan alapvetően fitt, de "nehézkes" embereket eredményez. Szerinte a futás más. A kötetben a változatosságot propagálja, az intervallumos edzéseket, a sprinteket, a fartleket. Mindezek mellett azonban Spino összekapcsolja a fizikai tevékenységet a spiritualitással, szerinte a futás egyenesen a meditáció egy formája. Elmondása szerint többször sírt futás közben, és nem, nem az erőfeszítéstől, hanem a transzcendens élménytől. Egész odáig merészkedik, hogy a futórituálék között a futók közötti telepátia megvalósulását is elérhetőnek láttatja. Ripatrazone rámutat arra, hogy a hetvenes évek elején ez a fajta megközelítés korántsem volt egyedülálló, még a Golf Digest (!) magazin egyik 1974-es számában is hosszú oldalakon értekeznek a misztikus stílusú golfozásról, a belső energiák vizualizálásáról és hasonlókról. [A nyári golfozás hangja (Forrás: Golf Digest, 1974 augusztus)] Nem kevésbé kozmikus hangot üt meg George Leonard 1975-ös, A tökéletes futó című könyve (aminek a tartalomjegyzéke, csak hogy visszautaljak a hírlevél elejére, hemzseg a "játék" szótól). "Elfelejtjük: minden futás zuhanás. A futás során arra vállalkozunk, hogy elrugaszkodjunk a földtől, hogy aztán és újra és újra visszaessünk, nem félve a gravitációtól, és nem is ellenkezve vele, hanem a gondjaira bízva magunkat." Leonard a futást "a tökéletes sportnak" nevezi, részben azért, mert összeköt minket az örökkévalósággal. "Amiért futunk, azt soha nem tudjuk elérni, és épp ez a szíve-lelke az egésznek. A futás végül önmaga jutalma. Soha nem lehet megindokolni. A futás kedvéért futunk, semmi többért". Ezek azért ismerős gondolatok manapság is. Ripatrazone szerint ez a némileg ezoterikus megközelítés azonban nem feltétlenül segítette a futás széles körű népszerűséget. Ahhoz még néhány lépésre szükség volt, ezek egyike James Fixx átfogó és már címében és előszavában is ambiciózus ("az első célom bemutatni neked a futás fantasztikus világát, a második pedig megváltoztatni az életed.")  bestsellere, a The complete book of running. Fixx tipikusan az a futó volt, aki harmincas éveiben érzett rá a futás ízére ("Amikor valaha futottam korábban az életemben, az még a seregben volt, és gyűlöltem"), és igen nagy szerepe volt a hetvenes években a futás felvirágoztatásában. Noha itt már inkább túlsúlyban vannak a praktikus tanácsok, a második célból látszik, hogy a szellemi dimenzió hiányáról sem beszélhetünk. A sors fintora, hogy Fixx egy futása közben összeesett és meghalt, mindössze 52 évesen. És itt kanyarodik vissza a szerző a totális megsemmisüléssel felérő dombfutásaihoz: a futók és a futásról írók gyakran gondolkoznak a halálról. Lehet ez transzcendencia, vagy bármi más, de az élmény, illetve valami megfoghatatlan része. Ahogy a már említett George Leonardnak mesélte egy francia professzor a Stanfordról: "Ha sprintelek, mintha egymásba kapcsolódna az idő és a tér. Érzékelhetővé válik a tér-idő kontinuum. Azon kapod magad, hogy a teret idővé, az időt térré alakítod át." Ami mindebből talán tanulságként levonható, hogy a futás mint tömegsport első jelentősebb hullámakor is komoly szerepet játszott az észérveken és a fiziológiai mutatókon túl valami, amit szinte lehetetlen megfogalmazni, mégis talán a legfontosabb. “Nem fogok örökké futni. De a futás olyan, mintha valami ősi hagyományból származna, valami ősi és furcsa. Azért futok a hőségben, hogy belefussak a nyárba, hogy megőrizzem a meleget, ahogy az este fénye kezd elhalványulni.” -- Ez volt a Nyári Futás Hangja 9. száma. Ígérem, nem holnap jön a következő.