A nyári futás hangja - 5. szám

 
Jubileumi, ötödik lapszámunk némi késéssel érkezik. Ez persze könnyebben megtörténik, ha elsősorban nem egy lukratív futóedzői praxist, közepes futómédia-birodalmat vagy szponzorokat szolgál ki a kontentharácsoló kisiparos (K2). Hazudhatnám azt, hogy megvártam mindkét major maratont, ami az előző kiadás óta lezajlott, de az egyetlen ezekről szóló,  nem túl hosszú írás rögtön leleplezne. A lényeg, hogy itt van ismét ANYFH. Viszont ha már minijubileum, egy-két rövid gondolat erejéig felidézzük a legelső számot, egyébként pedig a már-már megszokott eklektikus gyűjtemény fogadja a tovább olvasni elég bátor kalandort.

--

Az Axios Gaming hírlevelében ütötte meg a szememet a hír, mely szerint az egykor állítólag hihetetlenül nagy sikert arató Zombies, Run! című játékot kiadó Six to Start nyáron újabb, a futást játékosító applikáció kiadását tervezi, ezúttal a zombik után egy másik igen népszerű popkulturális monolitcsoportot, a Marvel szuperhőseit csatasorba állítva. A Zombies, Run! volt gyakorlatilag az első olyan játék az előző évtized elején, ami az okostelefonokat összeboronálta a futással, miközben a játékosítás szintén akkoriban formálódó, igen erős trendjét is egy fenékkel ülte meg. Töredelmesen bevallom, mellettem akkoriban teljesen elment ez a dolog, pedig elég érdekes, még akkor is, ha általában igen visszafogottan pártolok bármit, ami a futást még "érdekesebbé" vagy "motiválóbbá" teszi. Ha valami szuper, minek megjavítani? Szerencsére azonban, ahogy Harry Callahan is megmondta már elég régen, nem vagyunk egyformák, és igazából teljesen el tudom fogadni, hogy sokaknak ez oltári jó móka, míg másoknak esetleg csak így fűlik a foga a futáshoz, akár csak bevezetésképpen. És a lényeg a futás meg a fun. Valamiért csak volt ennek a zombis futójátéknak egymillió aktív felhasználója, illetve 11 évada...  Kicsit olyan ez mint a szabadság és a konzisztencia örök harca kedvenc sportunkban, a cél egy hosszan fenntartható egyensúly megtalálása, ami a legtöbb örömet okozza a homo ludensnek. Mindenkinek más módszere van erre.

Az egészet valamifajta rádiójátéknak (szép angol kifejezéssel audio drama) kell elképzelni, amiben nagyjából a lapozgatós szerepjátékkönyvek mintájára mi vagyunk a főhősök, de a sztori előregördítéséhez nem örülten ide-oda kell lapozgatni, hanem gyűjteni a futott métereket, az éppen hallgatott kalandnak megfelelően. Értelemszerűen ha egy agyszomjas zombihorda közeledését narrálják a fülünkbe, vészjósló zörejek közepette, akkor vélhetően érdemes gyorsítani. Intervallumos edzésekhez párját ritkító (...) megoldás. Ha történet jól meg van írva, ez tényleg lehet motiváló és szórakoztató. Azt nem tudom, hogy az írók egyben edzők-e, de elméletileg ha valaki konkrétan valamilyen versenyre szeretne felkészülni, akkor akadnak választható, kalandba ágyazott edzéstervek, a legklasszikusabb távokon (5k, 10k, FM). Ebben a tutorialban egész jól össze vannak foglalva az előd játék főbb ismérvei, de igazából az egész nem bonyolult, egy alap futóapp, plusz történetek, interaktív köntösben. Ez azért is érdekes, mert nagyon könnyű rosszul gamifikálni (a témában jobban elmerülni kívánóknak erősen ajánlom Fekete Zsombor egészen kiváló, Szendvics és rétes című cikkét), az értelmetlenül gyűjthető jelvények és pontok, a rosszul megtervezett játékmechanikák hamar visszaüthetnek, de ha a futásra gondolunk, az ész nélküli gyűjtögetés akár veszélyes is lehet, sérülést, túledzettséget okozhat. És persze, ha rossz a történet, akkor megette a fene az egészet. 

A nyárra várható szuperhősös játék a zombishoz hasonlóan épül majd fel (nagy innovációt elvileg nem tartalmaz, ez is egy futóapp és egy "lapozgatós" hangjáték keveréke lesz), de pár, hagyományosabbnak tekinthető játékosítási elemet eleve kihagynak, éppen azért, hogy ne hajszolják túlságosan sok, akár már egészségre ártalmas távlatokba a játékost.  A fejlesztő cég vezetője, bizonyos Hon egyik sztorija szerint a játék eredete arra vezethető vissza, hogy annak idején a Garminján versenyezgetett a saját "árnyékával" (mint beépített funkcióval), ami nem sült el túl jól. Ezek után egy íróval indítottak egy Kickstarter kampányt valami hasonló alkalmazásra, amiben a futó egy zombi-témájú rádiójáték részévé válik, a történet egy karakterévé, ráadásul a sportolót az élőhalottak néha jól meg is kergetik, hogy fel kelljen gyorsítania. A többi már történelem. Szuperhős-mániákusok kedvéért, az új, Marveles verzióban szerepelni fog X-men, Hulk, míg egy nyolchetes, 5k edzésterv főszereplői Thor és Loki lesznek. A játékosok persze nem őket alakítják, hanem egy sztoriban szerepelhetnek velük. 

Azt hiszem, Koffein Kapitányként soha ilyen közel nem voltam ahhoz, hogy bekerüljek a Marvel-univerzumba, és más, kevésbé hétköznapi szuperhősökkel bandázzak. Kicsit addig még gyúrok fantáziára is, közepes nagyságú alföldi falumban egyelőre nehéznek tűnik elképzelni, hogy hirtelen megszaporodik az egy négyzetméterre eső szuperhősök száma.

--

Első számunkban csodálkoztam rá Andrew Colley sérüléslistájára és hozzáállására, valamint megemlítettem, hogy a jó Andrew legközelebb Rotterdamban fog maratont futni. Nos, ez a dolog megtörtént, és mivel emberünk azóta is sérülésmentesen edz, annak rendje-módja szerint megdöntötte az egyéni csúcsát. A korábban vizionált, 2:10-en belüli idő egyelőre még várat magára, de az irány jó, és a futott 2:11:26 éppen elég arra, hogy a körülmények szerencsés összjátéka esetén a kibontott hajkorona adott esetben felbukkanjon az olimpián.

Szintén az első kiadásban elmélkedtem azon, a hazai atlétikai VB maratoni útvonalát nézegetve, hogy én engedném a tömeget is futkorászni rajta valamilyen konstrukcióban. Ez annyira "eredeti" ötlet, hogy a párizsi olimpián egész pontosan ezt tervezik a szervezők, lesz ugyanis egy esti szekció az amatőröknek.

--

Boston-London tengely

Az elmúlt szűk két-három hét a két major maratontól volt hangos, és noha valamennyire ódzkodom az ilyen nagyipari futóvállalkozásoktól, engem sem hagynak teljesen hidegen. Sőt, Bostonban már futottam is, a verseny nevében a város mögött díszelgő UK felirat szerintem semmit nem von le az egyébként pocsék teljesítményemből...

Boston után mindenki azt próbálta meg pontokba szedni, vajon Eliud Kipchoge miért öregedett meg fél év alatt, csúszott a cipője a nedves aszfalton, futotta el az elejét, ésegyáltalán. Az a jó ezekben a találgatásokban, hogy mindenre és az ellenkezőjére is lehet példát hozni, totálisan parttalanok. Szerintem Sage Canaday nyerte egyébként ezt az értelmetlen szakértői vetélkedőt, aki a verseny előtt értekezett arról, mi akadályozhatja meg a GOAT győzelmét. Ez a tökéletes futótartalom, mert ha a főhős győz, akkor csak a papírforma, az esetleges zavaró tényezők ellenére az esélyes bezsákolt még egy híres maratont. Ha nem nyer, akkor pedig lehet az orákulum szerepében tetszelegni. Az a fura ebben az egészben, hogy sokakban föl sem merül, Eliudnak egyszerűen szar napja volt, ami számomra a leghihetőbb magyarázat. Az a döbbenetes, hogy eddig szinte soha nem volt ilyen neki, ami állóképességi sportokban finoman szólva is ritka.

A történtek fényében Kipchoge legendája természetesen nincs veszélyben, viszont 2023-ban, jelen pillanatban valószínűleg nem ő a világ legjobb maratonistája. A bostoni győztes Evans Chebet pedigréje igen szépen gyarapodik, de az, amit Kelvin Kiptum (K2!) csinált Londonban, egészen elképesztő. Sokaknak meghatározó cél 10k lefutása egy órán belül, kenyai barátunk a félmaratonnal csinálta ezt meg. Miután lefutott előtte már egyet. Nesze neked, negatív split...

De nem akarom ezt a hírlevelet elvinni ebbe a, khm, sportszakmai irányba, pedig a női versenyek talán még jobbak és ráadásul szórakoztatóbbak voltak. Egy dolgot még kiemelnék. A brit Chris Thompson 2:11:50-nel lett tizedik. Chris 42 éves...  Egy, a verseny előtt megjelent cikk szerint az elhivatottsága mellett leginkább a modern szupercipőknek köszönheti negyvenen fölül ezt a kiemelkedő eredményt. Meglátása szerint ezek a lábbelik igencsak segítik az idősebb atléták regenerációját, akik így tovább tűzközelben maradhatnak. Nem vagyok nagy barátja az ilyen űrtechnikáknak, cápadresszeknek és hasonlóknak, de öregedő futóként lehet, hogy át kell ezt értékelnem csöppet.

Hátrébb a mezőnyben sok érdekes dolog történt, ahány ember, annyi történet, és mivel jó sok ember, jó sok történet. 2019 után valaki már megint Big Bennek öltözött, és sikeresen reprodukálta az akkori, nem-férek-át-a-célkapun tematikájú, virális videót. Másodikra minden vicc laposabb. Újabb Guinness-rekordok dőltek meg, a távot kisbuszként ("leggyorsabb maraton közúti járműnek öltözve", férfi) teljesítő Jem Smith megérdemli a dicséretet, aki nem a könnyebbik végén fogta meg ez a dolgot: szó szerint a nyakába vett egy dög nehéz, részben fából, fémből és alumíniumból készült... izét. Mondjuk gyárthatta volna áramvonalasabbra. Ha a szabályok megengedik...

Lassan amúgy be kellene tiltani a jelmezben futást, de komolyan (...). A hivatalos lista szerint  45 Guinness-rekord dőlt meg idén, ebből egy volt Kelvin Kiptum rém unalmasnak mondható pályacsúcsa, 44 pedig maskarás produkció, kezdve a Kiptumtól mintegy 36 percre célba érő bokszolóval, akit szorosan követett a vízimentő. Ezek nyilván rém ötletes és a futást nagyban akadályozó jelmezek lehettek, bár egy 16 unciás bokszkesztyű már tétel (vagy ott volt még a futó 25 alsógatyában), de mégsem egy összetákolt telefonfülke. (Nagyjából hasonló "jelmezt" öltött ausztrál barátunk, aki legalább egy fűnyírót tolt maga előtt a pénzgyűjtés és kidolgozott felsőteste mutogatása közben egy hazai maratonon.) A lista másik végén ott szerepel többek között a fridzsideres ember ("leggyorsabb maraton háztartási eszközt cipelve", férfi), akivel tavaly Dorsetben volt szerencsém személyesen összefutni. Már ha az találkozásnak számít, hogy épp szemben mászott felfelé a 26 kilós hűtővel a hátán ott, ahol én épp próbáltam lefelé szaporázni. Őszintén remélem, egy-két sör is belefér a dobozba...

A listából látszik, hogy többek között megdőlt a favágónak öltözve futás rekordja, ám azt nem az előző számunkban bemutatott egyetemi ember követte el (aki a tudományos felkészítés ellenére brutálisan elfutotta az elejét, hogy aztán az utolsó 10k-n tempósan sétáljon), tehát legalább két wannabe lumberszexuális volt egyszerre a mezőnyben. A rekordot felállító sporttárs, aki korábban már a bőrnadrágban futott leggyorsabb maraton csúcsát is bezsebelte (...), dicséretesen egyenletes tempót futott. Elképzelhető, hogy az ő látványa lovalta bele a másik baltást a túl gyors kezdésbe...

A listán nem szerepel, és nem is annyira vidám, bár happy enddel végződő történet Adam Leveré. Adam két mankó segítségével tette meg a távot, annak apropójából, hogy tíz éve gyógyult ki a csontrákból, ami miatt többek között az egyik teljes térdízületét cserélni/pótolni kellett.  A hivatkozott cikk szerint az általa futott idő szintén rekord, de előzetesen nem volt bejelentve, így (egyelőre) lemaradt a feni listáról, de azt hiszem, neki ez kevésbé lényeges...  Az utolsó célba érkező szokás szerint megkapta a kijáró ovációt a szürkületben, ami valahol kicsit mindenkinek szól, aki túlvállal valamit, és ha nem is briliáns, de harcos módon teljesíti. Lelki szemeim előtt hasonlóképpen hajrázom jómagam is holnap késő délelőtt a Sárga70 végén, de egyáltalán nem biztos, hogy ennyire képes leszek megőrizni a mozgáskészségemet. 

--

A futás népszerűségét mi sem jelzi jobban, mint hogy olyan sportmagazinok, mint a The Guardian erednek a futóeufória, a létező vagy nem létező, ám mindenképpen legendás runner's high nyomába. Ehhez többek között egy amerikai futó-neurológust rángattak elő, akinek a témája a sport agyi kémiai folyamatokra gyakorolt hatása, illetve ezáltal a mentális betegségek kezelése. A hölgy elmondta az immár széles körben közismertnek mondható ismeretet, miszerint nem az endorfin felel a jelenségért, noha test által a stresszre és a fájdalomra termelt, opioid-szerű hormont nagyon sokáig tartották elsődleges oknak. Ezt olyan ötletes kísérletekkel demonstrálták, amelyek során blokkolták az endorfin hatását, ám a futók mégis éreztek az eksztázist. Az endorfin ráadásul igen nagy molekula, az agy bizonyos részeibe el sem tud jutni, sokkal inkább regionális hatású.

Egy másik, újabb magyarázat a beszédes nevű endokannabinoid rendszer felé terelte a szakértőket. Az endokannabinoidok az agyba jutva képesek olyan dolgokra hatással lenni mint a hangulat vagy a gyulladások. Francia kutatók kísérleteztek egereken ez utóbbi rendszer kapcsán, és azt találták, azok az egerek, amelyeknél kiütötték az egyik, az endokannabinoidokat megkötő kulcsreceptort, kevesebbet szaladgáltak. Nehéz persze reprodukálni az valós ok-okozatokat, ráadásul - ahogy azt a francia kutató igen szellemesen megjegyezte - az egerek nem töltenek ki kérdőívet a kísérlet után, de úgy tűnik, a mozgás során ezek az anyagok valamilyen jutalmazási, motivációs folyamatban fontos szerepet játszanak. 

Amit egyelőre a sok hipotézis mellett a kutatók biztosnak tartanak: a mozgás intenzitásának jelentős szerepe van a hatás kiváltásában, egy bizonyos szintet el kell érni a megtapasztalásához (a maximális pulzusérték felét). A többi bizonytalan. Már azon kívül, hogy a fantasztikus emberi szervezet képes magától ilyenekre (kvázi drogot termel, ingyen), csak egy kicsit meg kell bolygatni.

--

A hétköznapi különlegességek sora nem ért véget a London Marathonnal. Mivel Dorset mint már kiderülhetett, a szívem csücske, és a Corfe Castle-t is volt már szerencsém igen-igen régen meglátogatni, jót mosolyogtam Andy Mutter legutóbbi mutatványán.
Futótársunk a Monthy Python előtti tisztelgés gyanánt Artúr királyként kocogott egy maratont a Corfe Castle körül cirkulálva.

Andy a sorozatteljesítők egyre népesebb táborát gyarapítja, idén minden héten szeretne megtenni egy maratont, ennek a programsorozatnak az egyik állomása volt a kis performansz. A galopp során az autentikus kókuszdiók is előkerültek, ahogyan Graham Chapman annak idején szintén imitálta a lódobogást. Az esemény médiabarát jellegét erősítendő, további barátai csatlakoztak hozzá, jelmezben, néha a társulat dalait énekelgetve.

Futótársunk jó érzékkel kombinálja a hivatalos maratonokat a saját kreálmányaival, a születésnapjára Söratont szervezett, és a futás közben hét helyi kocsmát keresett fel. Elmondása szerint ez volt az összes közül a leglassabb teljesítése...

--

A Like the Wind heti gyűjtésében botlottam ebbe a kiváló ismeretterjesztő filmecskébe, ami a leírással ellentétben nem a '60-as, hanem a '70-es években készült. A kocogás fantasztikus! Ki hitte volna? Az elrejtett számtalan vicces utalás ellenére egy ilyen tíz perces videó nem hiszem, hogy túl nagyot futna TikTokon. Amúgy meglepően jól öregedtek a benne szereplő alapigazságok, a bemelegítésnél szereplő nyújtások sem túl statikusak, vagy legalábbis lehet dinamikusan is csinálni.

--

Miután az előző számot elküldtem nem két, hanem három hete vasárnap, hétfőn megérkezett a Breakfast Club legújabb kiadása, amiben Sam Robinson kiválóan rezonált azzal az üzenettel, amit én is igyekeztem a magam jóval szerényebb eszközeivel világgá kürtölni.  (Bár én inkább kutyás vagyok.) Vagyis hogy őrült ellentmondás van a tökéletes hatékonyságra hangolt életünk, illetve az örömteli (futó)pillanatok megélése között, nem kibékíthetetlen, de ellentét, aminek erőterében ügyesen kell navigálni.

Sam Robinson (Breakfast Club): Running in Time