Cover photo for A nyári futás hangja
A NYFH előző számának megjelenésekor tapasztalt "nyári" (...) ritmus kitartott a hetedik kiadásig is, egyelőre nem tudom, az ősz eljövetele ebben okoz-e majd valamilyen változást. A minimális visszajelzésekből azt szűrtem le, talán jobbat tesz a tartalomnak, ha nagyobb merítésből szitálom ki az alapanyagokat, de ez lehet, csak a véletlen műve volt. A lényeg, hogy ismét itt a futás (többnyire) napos oldala.  -- De az okosóra csak pereg, pereg... Egyre több helyen találkozom olyan ajánlásokkal, edzői tanácsokkal és hasonlókkal, melyek szerint tartsunk legalább egy óra nélküli futónapot hetente (elvégre egy könnyű futásnak úgyis mindegy), mert nem jó az, ha túlzottan az okoseszköz rabszolgáivá válunk. Sőt, éppen belefutottam egy blogbejegyzésbe is, amely a száraz március, vagy a különböző "felfüggesztettem-a-Facebook-fiókomat-egy-hónapra"-típusú megközelítéssel ismerteti a szerző tapasztalatait, miután teljesen letette a szörnyű függősége tárgyát egy időre.  Személy szerint nekem ezzel annyi problémám van, hogy ha egy eszközt nem tudunk rendeltetésszerűen használni, vagy kiöli a szórakozás egy részét valamilyen tevékenységből, akkor ott nem biztos, hogy a tárggyal van a probléma, illetve olyasmire is használni szeretnénk, amire nem feltétlenül kellene. Azon jutott eszembe, ha a mosógépeken lennének közösségi funkciók (lehet, vannak is, csak szerencsére az én buborékomon kívül), akkor többet mosnánk-e vajon, vagy éppen kevesebbet? Az idézett elmélkedés is elismeri, hogy nem az eszköz, hanem (legalábbis java részben) a mögötte lévő platformok, illetve design-alapelvek okozhatnak problémákat, hiszen a futással kapcsolatos adataink mind-mind kiváló multifunkciós kontent. Viszont ha ez elveszi a futás szabadságát, akkor fejben van valami, amit elsősorban érdemes rendbe tenni. Elvégre egy modern futóóra hasznos funkciókkal rendelkezik, kezdve a navigálással egész addig, hogy a rögzített adatokból utólag egy kezdődő egészségügyi gondra is hamarabb rábukkanhatunk.  Nagyon kedves része a cikknek, mikor a szabadságra törekvő szerzőnek a férje diktálja a résztávokat, mert ugye a nagy szabadság jegyében a kiírt edzéstől, és a kinézett versenytől és annak céljától nem kívánt eltekinteni... Ha más nem, talán akkor érdemes visszavenni a kütyüt, amikor azt csinálhatná, amire elsősorban való. Szerintem ha már feladatos edzése van valakinek, akkor nagyobb öröm/szórakozás azt jól megcsinálni, tehát az óra akár hozzá is tehet a mókához.  Mondjuk erre a szerző önmaga is rájött a végére: “Mielőtt teljesen óra nélkül kezdenél futni, próbáld meg megérteni a saját miértjeidet.” Ennél talán csak az jobb, ha a megértést már az óra megvétele előtt megpróbáljuk... A hírlevélben már egyszer idézet Culture Study szerzője, Ann Helen Petersen szintén éppen pár hete elmélkedett azon, hogy ezek a mindenféle algoritmusokkal teletömött, rém okos berendezések nem értik a pihenést, mint olyat. Minden aktivitás a végletekig játékosított, de a futás esetében ez nem mindig jó tulajdonság. Egyrészt így sokszor nem az eszköz gazdája határozza meg a saját futócéljait, hanem a felkínált menühöz (és alkalmasint az azok mögött megbúvó céges érdekekhez) alkalmazkodik, másrészt az emberi ítélet, vagy akár a józan ész is háttérbe szorulhat. Nincs olyan jelvény például, amit négy nap pihenéssel lehet megszerezni. Nincs regenerációs üzemmód, amikor valaki csak a sebeit nyalogatja, és éppen úgy érzi jól magát. Ha pihenés, akkor legalább nyújtás, meditáció, légzőgyakorlatok - valamit rögzíteni kell. Ahogy Ann Helen írja:  “A gazdasági rendszerünk a növekedés rabja. Mi tudjuk ezt, és sokszor siránkozunk ezen. De mint egyének, ahogy magunkat és másokat megítéljük, mi is ennek a nézőpontnak a foglyai vagyunk. Nem a technológia, az eszközeink rosszak, ostobák vagy akalmatlanok, hanem olyan módon tervezték őket, ami visszatükrözi ezt a hihetetlenül korlátozott felfogást arról, mit is érdemes ünnepelni.” [Forrás: Dumbrunner.com (Vegyenek Önök is Marknak egy kávét!)] -- Hate to say I told you so “ Egyébként nem lenne rossz hírverés (bár lehet, terveznek ilyet), ha ugyanezen a pályán földi halandóknak is szerveznének versenyt valamikor a nyáron, vagy a VB-környékén...” Nem a legelegánsabb dolog saját magunkat idézgetni, de bevallom, egy kaján vigyor átsuhant az arcomon, amikor július közepe táján, bő egy hónappal a budapesti atlétikai világbajnokság előtt gyakorlatilag a nyári derült égből előkerült a Budapest 10k Mass Race. Nem tudom, végül kinek jutott eszébe, vagy ki juttatta ezt a szervezők eszébe, de valószínűleg egy last minute ötlet volt, legalábbis az első hírek megjelenésekor még nem lehetett regisztrálni, az élesedés utáni első hétvégén még igen sokat alakult a verseny honlapja, és hát a közvetlenül a férfi maratoni utáni időpont (vagyis amikor gyakorlatilag plusz lezárásokat és hasonlókat nem igényel a verseny) szintén arra enged következtetni, hogy tényleg egy utolsó utáni pillanatban az eseményhez passzintott bónuszról van szó. Ez azonban nem változtat a tényen: a pórnép ugyanott versenyezhet, ahol alig egy-két órával előtte a világ legjobbjai. A dolog árnyoldala, hogy ezek után természetesen kénytelen voltam benevezni, ne csak a pofám legyen nagy. (A rajt ugye 11-kor lesz, most épp 36-38 fokot jósolnak aznapra, Koffein Kapitány fekete szaténpalástja ilyen körülmények között érvényesül a legjobban...).  [Mindenki pályája a Kodály köröndnél (a szerkesztő felvétele)] A versenyt végül a hőségriadóra való hivatkozással lerövidítették. Ez csak megerősítette bennem azt a sejtést, hogy az egész jobbára egy púp volt a szervezők hátán. (Volt már hőségriadóban Nike félmaraton Budapesten...). Így lett egy nevében 10k verseny a VB-maratoni pályán, amin nem lehetett 10k-t futni, és nem lehetett a teljes VB-pályát teljesíteni. Sebaj. Rengetegen voltak, a nullás évek BSI-szervezte versenyeinek veteránjaként annak örültem a legjobban, hogy oly sok év után az Andrássyn visszafelé is lehetett futni... Mivel ez a hírlevél csak elvétve és szőrmentén szól a professzionális atlétika eseményeiről és eredményeiről, magáról a VB-ről nem fogok írni (na, jó, zárójelben megjegyzem, amikor ezt írom, Josh Kerr épp elpáholta a megtestesült norvég módszert), de egy fotót, vagyis inkább sok fotót egyben azért idetennék, amit a World Athletics osztott meg a napokban, mert egyszerűen menő. [110 gát x 11 (Forrás: World Athletics Facebook)] -- Mi mindannyian futók vagyunk A nyár elején jelent meg Martinus Evans könyve, a Slow AF Run Club, és ahogy mondani szokás, elég nagyot ment az elmúlt hónapokban, legalábbis az angolszász futókontent-felületek olvasottabb szegmensében kifejezetten sok helyen találkoztam vele (ez persze valószínűleg részben a kiadó ügyes marketingmunkájának is köszönhető). Evans nagyjából 130 kiló és felkent pápája annak, hogy a futást elsősorban élvezni kell, a lényeg a "sexy pace". “Az üzenetem az, hogy a futás mindenkié, és bárki csinálhatja, akár abban a testben is, ami éppen van neki.” [Martinus in Action Forrás: slowafrunclub.com] Én ezzel tökéletesen egyetértek, valahol ezt a hírlevelet is ez a hozzáállás hívta életre. Viszont nem olyan régen még a Guardian is hosszabb cikket szentelt a könyv kapcsán a "slow running" jelenségének, azzal a végkicsengéssel, hogy előbb-utóbb az időre hajtó futók lesznek kisebbségben, nem a maradi gondolkodású időhajszolók. Ez utóbbin egy pöttyet elszomorodtam, mert az általam sokszor említett csúszka és skála helyett, amin minden futó megtalálhatja a saját territóriumát, legyen az totális szórakozás vagy abszolút optimalizálás, egy túl ismerős "ki-a-coolabb-kinél" irányba csúszott el némileg a diskurzus. Ezért egy kicsit ellentartanék ennek, vagy játszanám az ördög ügyvédjét, még akkor is, ha Evansszal és az üzenetével, mint írtam, teljesen egyetértek. Már csak azért is, mert a Martinustól sokat idézett legendákhoz (a záróbusz vezetője lekövérezte és lelassúzta, mire odaért, beszedték az utat mutató nyilakat, nem jutott neki víz vagy érem a verseny végén, nem ment rá a verseny pólója) hasonlók jelen sorok írójával is megestek: voltam 130 kilós futó, szálltam be záróbuszba, vagy futottam órákat túl közel hozzá, lettem néha tökutolsó (dead fuckin' last, ugyebár, azaz büszke DFL), akár 18 másodperccel a szintidő lejárta előtt, bontották már le a pályát, vagy a célt, mire odaértem (utóbbi helyen már kiöntötték a vizet is az utolsó frissítőponton érkezésemre), és többször rám sem jött rám a legnagyobb választható póló. Mégis azt gondolom, hogy a lónak a túloldalára talán nem kellene feltétlenül átesni, vagy ha igen, legalább nem túlságosan messzire, vagy legalább a ló lelkivilágát is vegyük figyelembe. És most talán nem az újelitista pöcs beszél belőlem, mert mostanában ritkábban esnek meg velem hasonlók, egyszerűen vannak ambivalens érzéseim néha. A Guardian-cikk jelentős része egyébként örömteli trendeket sorol, és a felütéssel mely szerint a futás elég teljesítmény központú tud lenni, és túlságosan a berögzült számok és értékek körül foroghat (négy perces mérföld, három órás maraton és a többi), nem nehéz egyet érteni. Azzal viszont már nem annyira értek egyet, hogy az utóbbi negyven évben a maratoni (39 perc), vagy a 10k (12 perc) versenyek átlagos célidejének csökkenése azt jelenti, hogy egyre kevésbé számít az idő, illetve azt meg pláne nem, hogy ez egyértelműen az üzleti szemlélettől történő távolodást jelentene (elvégre a tömegsport legalább akkora biznisz, sőt, mint az élsport, és a kettőnek szüksége is van egymásra). Egyszerűen hihetetlen tömegesedési folyamat zajlott ezekben az évtizedekben, ami roppant örömteli: több hullámban nagyon sokan kezdtek el futni, és aztán jelentős részük úgy is maradt. Sok ember pedig mindig sokféle. Ez pedig óhatatlanul kikezd, vagy megkérdőjelez bizonyos megcsontosodott normákat, beállítódásokat, és új egyensúlyok megtalálására ösztönöz. A cikkben megszólaltatottak általános véleménye, illetve a domináns vezérfonál az, hogy a sokféle ember közül sokan vannak nem "hagyományos" értelemben vett futók, és a versenyeken nekik is joguk van elindulni (és tökéletes szolgáltatást kapni). Vagyis a riport alapvetően a versenyekre és azok elérhetőségére van inkább kifuttatva, nem úgy általában a futásra (miközben ha jól tudom, Martinus könyve is elég holisztikus).  Az egyik riportalany mondta ki a lényeget "A versenyeknek növelniük kellene a szintidejüket, ha megtehetik. Miért kirekeszteni bárkit?". (Kiemelés tőlem.)   Én még ezzel is egyetértek, az már viszont szerintem problémás lenne, ha ez egyre inkább normatív elvárássá válna a versenyekkel szemben. Néha pont a kicsi, általában jó hangulatú versenyek dolgát nehezíthetjük meg ezzel, ahol egyébként is problémásabb lehet önkéntest szerezni, nyitva tartani a pályát, nagyon kis mennyiségben rentábilis módon pólókat rendelni és hasonlók (miközben sokszor éppen ezeken a futamokon fel sem merül a szintidő, de más az, ha nem merül fel és más, ha kikövetelik). A nagyobb versenyek ellenben megengedhetik maguknak, sőt, akár a piac szent szegmentálása mentén megcélozhatják ezt a kört. A cikk kitér a London Marathon "grupetto" (back-of-the-pack) kezdeményezésére, mely szerint a cél este fél nyolcig nyitva van, és a különböző rajtolási hullámok végén 50 sereghajtó ("tailwalker") gyalogol nyolc órás célidőnek megfelelő (nagyjából 11 perc 22 másodperces kilométerenkénti) tempóban. Nem elvitatva a teljesítményt, elvégre mindenkinek a saját állapotához mérhető ez a hobbifutóknál egyáltalán, és 42 kilit közepesen erős tempóban lesétálni is kemény, de valóban jó lenne az, ha maratoni távú futóversenyeket egyre növekvő tömegek gyalogolnának végig? Ugyanakkor valóban rengeteg, "átlagostól" (...) eltérő ember van akiknek sokat jelent a futás, és valóban ki kellene nyitni ezt az élményt minél többeknek. Később szó lesz a legidősebb maraton-teljesítőről, aki nem lehetne Guinness-rekord tulajdonos, ha nem lennének szintidő nélküli versenyek. Ugyanakkor a 92 éves hölgy az interjú alapján még mindig rendesen rá van feszülve az időeredményre is, egyáltalán nem mindegy neki, milyen időt teljesít. Ilyen értelemben a Guardian-cikkben megszólaltatottak ellen beszél, akik éppen azt taglalják, hogy az idő az rossz indikátor. A világ bonyolult.  Nagyon szívesen látnék ezzel kapcsolatban bármilyen olvasói visszajelzést, véleményt. Jómagam örülök, ha látok egy nehéz versenyt, és a szintidő nem limitáló-eltántorító tényező, viszont soha nem sértődtem meg azon, vagy éreztem magam kirekesztve (szemét Boston Marathon kvalifikáció!!! Nem az angliai Boston!!!), mert valahová ezért inkább nem neveztem, vagy ha neveztem, de kivettek a versenyből (kivéve az említett vízkiöntős-célbontós incidenst, ahol a versenykiírásban szereplő szintidőhöz képest bő másfél órával gyorsabban érkeztem, mégis...). Mindemellett szeretném, ha minél többen fussanak és éljék át a futás örömét, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy jó út, ha előbb a teljesítménytúrát, majd talán már egy közepes sétát is futóversenyként tartunk számon, és felkérdezünk szervezőket, hogy miért van szintidő egyáltalán. Vagy elkezdjük lenézni azokat, akik valamilyen célidőt hajszolnak (hiszen van elég baju(n)k enélkül is :)).   -- You'll never run alone Ha már Szoboszlai Dominik a Liverpoolba szerződött, megpróbálom meglovagolni ezt a zenekaros szekeret (...), bár talán senki nem mondhatja, hogy az alábbi tartalom nem illik egy futással foglalkozó hírlevélbe (és nem csak azért, mert bőrrúgás közben általában futni is szoktak hébe-hóba). A NYFH korábbi számaiban többször volt szó a laktátról, és kiderült számomra, hogy az évet a Liverpool FC játékosai egy igen szórakoztató mérési protokollal kezdik (volt olyan játékos, aki régebben hányt közben). A teszt során kifulladásig hajtják őket résztávokon, miközben méregetik a tejsav-szintjüket, hiszen természetesen valahol ők szintén állóképességi atléták, az edzéstervezésben professzionális szinten itt sem engedhető meg a lazaság és a találgatás. A folyamatosan gyorsuló résztávok után akinek túl magasra szökik az értéke, az kiesik, végül csak egy maradhat. Mivel az "örökös" győztes, James Milner a nyáron eligazolt, új laktátkirályt avattak, mindjárt kettőt: a nagycsapat játékosai két csoportban végezték a tesztet, az elsőben Mo Salah maradt állva, a másodikban Dominik. A sztárok általában nem véletlenül sztárok... És ha már Salah és sztárok. Ha valaki nagymenő, akkor a legkisebb pukija is vihart kavar, vagy legalábbis mínuszos hír lehet a sportsajtóban (és rosszul szerkesztett futós hírlevelekben...). A jó Mohamed az Instájára tette ki egy futópados edzését, amiből persze hír is lett, a clickbait címben hangsúlyozva azt, mennyire erős ez az idő (7,1k, 29:46). Egy újabb érv ez a bulvársajtó mellett (...), bár "kontextusként" odatették az 5k világrekordját... Az impresszív idővel azért még nem lehetett volna dobogóra kerülni a Jászság Dinamikája Futónap 7k-s távján :). -- Idősebbek is Már-már szokásos rovatunkban ezúttal három fiatalodó atlétát mutatnánk be röviden. Az első Trishul Cherns. A kanadai ultrafutó 66 évesen azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy három versenyen is az abszolút dobogón végzett a közelmúltban (Fair Road Race, Centurion Ultra Trail - Blue Chuckle, Notchview Ultra). Ezek közül a legrövidebb 33 órás volt. Cherns egyébként hosszú évtizedek óta indul többnapos versenyeken, eredményeit a vegan étrendre és a pozitív attitűdjére vezeti vissza.  “A kor nem korlátoz. Még mindig harmincnak érzem magam, és sokszor legyőzök nálam 20, 30, 40 évvel fiatalabbakat. Azt hiszem, a lényeg az, hogy nem számít mennyi idős vagy, ne hagyd abba és csináld azt, amit csinálni szeretsz.” Érdekes egybeesésként a Deseda Ultramaraton idei győztese, Nagykéri György szintén éppen 66 éves. Elég cudar verseny lehetett, a győztesen kívül mindenki más feladta, pedig közel húszan szerepeltek a rajtlistán.  “Amikor éjfél előtt, a tizennyolcadik órában az élre kerültem, gondoltam, hogy senki sem előz már meg, de nem akartam úgy győzni, hogy nem teljesítem a teljes távot. Az nekem nem jön be. ” Zárásként a változatosság kedvéért egy Guinness-rekord. Immár hivatalosan is megdőlt a legidősebb maratoni finisher (női) rekordja, mivel hitelesítették az akkor 92 éves és 194 napos  Mathea Allansmith tavaly decemberben, a Honolulu Marathonon elért eredményét (10 óra és 48 perc, szerencsére nem volt szintidő, a hölgy meg is említette egy interjúban, hogy ezért is szereti a versenyt. Egy újabb érv a szintidő ellen...). A hölgy egyébként 46 évesen kezdett futni, amikor azt a tanácsot kapta, hogy fusson napi két mérföldet. A dolog egy picit elfajult. Mathea a mai napig heti hat nap fut a nagyobb versenyek előtt és igen katonás rendet tart. Maratonok előtt 18 héttel felkészülési üzemmódba vált, és a mai napig a "The Competitive Handbook of Running" alapján készül, 36 mérföldet teljesítve hetente. [Kép: Guinnes World Records X/Twitter] -- Colleyllama fun club Ha már az előbb megidéztem az első lapszámot, térjünk még egy kicsit vissza Andrew Colleyra. Talán furcsa, hogy egy 2:11-es maratonista ennyit szerepel a hírlevélben, de szinte rajongója lettem az embernek, mert ha nagy ritkán elém kerül egy interjúja, abban száz százalék, hogy találni egy észbontóan szórakoztató részt, de inkább többet. Így volt ez most is, amikor Andrew azelőtt nyilatkozott, mielőtt második lett volna az USA 8 mérföldes bajnokságán. (Érdekes, bár nem annyira fontos kérdés egyébként, hogy miért is szerveznek ilyen unortodox távokon országos bajnokságot. Vagyis némileg pontosabban - az ottani szokásoknak megfelelően - neveznek ki egy-egy patinásabb 8 mérföldes versenyt országos bajnokságnak.) A csendesen csorgó interjú akkor lett érdekes, amikor arra került a szó, hogy a gyerekkori élményei miatt előnyös is lehet neki a verseny helyszíne. “Williamsburgben nőttem fel, és a környékünk szó szerint egy mocsár volt. Ennél rosszabbat nem nagyon lehet elképzelni. Nyáron a nap mindenféle időszakában futottunk, kinn voltunk a haverokkal, miközben 35 fok volt, 80%-os páratartalommal. Ezek után rájöttem, jobban bírom ezt a legtöbb embernél. A páratartalom a szegény ember magassági edzőtábora és én egyfajta kékgalléros büszkeséget érzek, hogy ilyen környezetben nőttem fel. Igazából amikor eljutottam nyugatra, nehezemre esett futni, mert annyira száraz volt a levegő. Jobban esik nekem a légzés, ha van ott egy kis nedvesség...” Szegény ember magaslata, mi? Andrew ősszel a Chicago Marathonon és a New Haven Road Racen tűnik majd fel. -- Lefokozó futás A RLRH hírlevélből egy rövid gyöngyszem, Amby Burfoottól: “És még egy gondolat: Vajon én lennék az egyetlen futó, aki "regresszív", "csillapodó" futásokat csinál? Néha, a könnyű napokon csak futok egy laza kört, úgy, hogy az első felében lassan megyek, aztán a második felében még lassabban. Regenerálódni akarsz? Megkapod. A lefokozó futások végére mindig tökéletesen felfrissülök.” -- Párhuzamos világok  Általában azok a cikkek, amelyeknek a címében egy szám szerepel életvezetési tanácsokkal, netalán marginális tényekkel kiegészítve (pl. "Az öt legjobb csokis shake futás után", "10 dal, amit Prince másoknak írt", "Ha IV. Béla öt törvényt hat nap alatt alkotott meg, akkor..." stb. stb.), fabatkát sem érnek.  Mégis, amikor megláttam ezt a címet: "7 mód, amellyel a gitározás jótékony hatással lehet a mentális egészségedre", rögtön elégedetten dőlhetett hátra a kattintásvadász. Azért suhant mutatóujjam a bal egérgombra, mert a pár hírlevéllel ezelőtt ismertetett felmérés szerint a futók döntő része éppen a mentális egészség megőrzésének céljával fut, és kíváncsi voltam az átfedés mértékére. Utólag azt kell mondjam, ez az átfedés jelentős. De haladjunk szépen sorjában. 1. Segít kifejezni az érzéseket. Nos, talán ez a legkevésbé futásrokon hatásmechanizmus, még akkor is, ha láttunk már embereket dühből, dacból, netalán tökéletes harmóniában futni. 2.  Segít emberi kapcsolatokat kialakítani. Nem kérdés, hogy a futás amellett, hogy nagyon egyéni sport lehet, a futóklubokban, a versenyek során, netalán csapatban futott kilométerek egyértelműen gazdag közösségi élményeket nyújthat.  3. Segít megtalálni a saját célokat. A cikk itt elsősorban a jótékony(sági) akciókra céloz, és ezzel sem tudnék a futás tekintetében sem vitatkozni. Már csak azért sem, mert a hírlevélben időről-időre megjelenő futó csodabogarak döntő többsége valamilyen szent cél érdekében is teszi, amit tesz. 4. Segít megküzdeni a stresszel. 5. Segít feldolgozni a gyászt.  6. Spiritualitás és flow elérése.  Ezeket összevontam, mert kutatások és felmérések mellett anekdotikus és személyes történetek milliói bizonyítják ugyanezt a futással kapcsolatban is.  7. Építi az önbizalmat. Az előző hírlevelünknél nem is kell messzebbre menni egy közismert példánál (aki a legendás Katherine Switzer). A végére enyhén kipipálósra sikeredett a felsorolás, de azt hiszem, a párhuzam szájbarágósabb bizonygatása felesleges lett volna. A gitározás és a futás jó, jótékony hatásaik számosak és hasonlatosak. És ki tudja még, mi maradt ki a felsorolásból. [Forrás: DALL-E 2 ötletes generációja, egy elég idióta prompt nyomán] -- Kutatássaláta Mivel a kutatók sikeressége egyelőre még jobbára nem függetleníthető publikációs tevékenységüktől, az elmúlt hetekben is igen sok kutatás látott napvilágot, ami említésre méltó lehet ezen a felületen, vagy legalábbis kicsit érdekes. Viszont semmi igazán mellbevágóval nem találkoztam, ezért most részletesen nem rágcsálnék meg semmit (a legutóbbi székelés-témához nehéz felnőni), inkább csak sörétekkel tüzelnék ezúttal. A pénz boldogít. Csak tudni kell elkölteni. A sporttudományok mellett adjunk rögtön helyet a pozitív pszichológiának, függetlenül attól, mennyire gondoljuk azt valóban hasznos diszciplínának. Korábbi kutatások már bizonyították, és a mindennapi közhelyek is ebbe az irányba mutatnak, hogy nem a vásárolt tárgyak, hanem az élmények azok, amelyek nagyobb boldogságot okoznak. A Cardiff University egyik kutatója, Olaya Moldes Andres most azt vizsgálta, hogy mennyit változtat ezen a költés tárgyának összhangja a pénz elköltőjének valódi, saját, belső céljaival és motivációival. Nem meglepő módon azok a "vásárlások", amelyek összhangban vannak a belső célokkal, beállítódásokkal, nagyobb örömet okoznak. Magyarán: a harmadik futódzseki megvétele helyett menjünk inkább futóversenyre (kivéve ha az első két futódzsekit csak azért vettük, mert másoknak is olyan van, de igazából hánynunk kell a színétől), és lehetőleg ne azért menjünk valahova, mert mindenki oda megy, hanem mert régóta vágyunk oda. A kisimultság garantált. - Fejben eldől. Ki értene jobban a futáshoz, mint az edzők? És ha ők mondják (legalábbis az a 106 darab szakember, akit bevontak egy nemzetközi felmérésbe), hogy nem a fizikai felkészülés a legfontosabb a sikeres fejlődéshez, akkor az biztosan úgy is van. Jogosan merül fel a kérdés, ha nem annyira a résztávokkal, meg hasonlókkal bohóckodás befolyásolja az adaptációs folyamatokat, akkor mégis micsoda? Nos, a válaszok alapján (ez azt jelenti, hogy egy skálán hányan jelölték meg az "abszolút esszenciális" végpontot a tényező fontosságát firtató kérdésre) az edző-sportoló kapcsolat (56%), a mindennapi stressz (41%), a sportoló meggyőződése az edzésprogram hasznosságáról (37%), a pszichológiai és érzelmi stressz (35%). Ezek után következett a fizikai felkészülés (33%). No igen. A dolgok és az emberek bonyolultak. A világról nem is beszélve. - Koffein, te csodás. Végezetül egy, a koffein jótékony hatásait bizonyító (tehát hibátlan és módszertanilag kikezdhetetlen...) kutatásról. Igen meggyőző elemszámmal (12000-nél több részvevővel, a Szingapúrban élő kínaiak körében) és időtávban (20 éves különbséggel) a szerzők azt vizsgálták, a koffeintartalmú italok fogyasztása a középkorúak körében hogyan befolyásolja a fizikai képességek elvesztését idős korban (az úgynevezett esendőség-szindróma kialakulását). Az eredmények szerint a kávét napi rendszerességgel nem ivókhoz képest a naponta 4 vagy több csészével fogyasztóknál jelentősen csökkent a probléma kialakulásának esélye, és ugyanezt tapasztalták a tea esetében. Aki tehát életének közepén rendesen ivott teát és kávét, annál idős korában kisebb eséllyel alakult ki az esendőség-szindróma. Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne... Mindenesetre egészségünkre!  
Read newest post →

More recent posts

A nyári futás hangja - 6. szám

Az eredeti, kétheti ritmushoz képest igencsak ütemet tévesztett a nyári futás hangja. Legalább tényleg nyár lett időközben, így mondhatni homokszem került a gépezetbe, ami viszont a homokóra és a kifejezetten erre a célra készült, fröccsöntött gyermekjátékok kivételével sosem jelent túlságosan sok jót. Mindenesetre egy ilyen hobbiprojekt esetén talán nem megbocsáthatatlan némi kihagyás, az eltelt idő pedig lehetőséget adott öt lapszám után egy kis önreflexióra. Ez utóbbi alapján továbbra is arról tervezek írni, ami szerintem a futás öröméről szól. Bizonyos értelemben ez a hatodik lapszám egy best of 6-7-8(-9), elvégre folyamatosan gyülekeztek a futós dolgok az elmúlt hetekben. Majd ezek egy része idővel drasztikusan veszített az érdekességéből és kikopott. Ennek ellenére ez is csak egy hagyományos kiadás, nagyjából a megszokottak szerint. Guinness-rekorddal, ahogy szokás.  -- Koffeinre festés (caffeinewashing) Talán érthető és elfogadható, ha a koffeinnel kapcsolatos hírek élveznek némi prioritást a szerkesztési folyamat során, még akkor is, ha a szemöldököm majdnem a plafonba ütközött, amikor megtaláltam azt a cikket, ami az 1,3,5-trimetilxantint a futóruházat következő oltári menő trendjeként harangozza be. [C8H10N4O2, azaz koffein] A kávé közismerten pozitívan képes befolyásolni a testgyakorlást és a teljesítményt, az anyagtudomány legújabb agymenései alapján viszont további előnyei szintén lehetnek. Az a 10 milliárd tonna zacc, amit egy év alatt összekávézgat az emberiség egy jelentékeny, koffeinfüggő része, már elég jelentős mennyiség, és a körkörös gazdaság meg egyéb modern szlogenek zászlaja alatt akár kezdeni is lehetne még vele valamit. Ennek jegyében több vállalat kísérletezik azzal, hogy zaccot implikáljanak a futócuccokba. Kiváló kérdés, hogy pontosan miért is.  Nos, leginkább a szagtalanító hatás miatt, a koffein ugyanis a nitrogéntartalom miatt természetes dezodorként tud közreműködni. Mivel a kávéfőzéskor a bab 99,8 százaléka visszamarad, van mivel kísérletezni. Az egyik cég alacsony hőmérsékleten és magas nyomáson kutyulja össze a zaccot a poliészterszálakkal, így a végeredmény már ráadásul nem is 100 százalékban szintetikus... A marketingszöveg szerint mindennek a tetejében a gyapjúhoz képest kétszer gyorsabban szárad és még az UV-t is szűri. A több másik cég közül, akik ezzel foglalkoznak, az egyik még csak nem is festi vagy színezi az anyagot, ami így kiváló kávészínben pompázik. Egy téli futónadrágjuk ebből az anyagból nevetséges, mindössze 250 eurós áron megvásárolható.  Ismét kiderült tehát, hogy a kávé egy univerzálisan csodálatos dolog, bár valószínűleg ha sok műanyaghoz keverjük, akkor ugyan faszább matériát kapunk, de a sok műanyag nem tűnik el... --- Idézhető idézetek Szerettem volna valamiféleképpen megemlékezni az új 100k világcsúcsról, de egész sokáig csak meglehetősen bambán néztem magam elé a hat másodperces javítás tényének hatására, igen furcsa, kissé kényelmetlen érzések és gondolatok közepette. Szerencsére pár nap múlva a Lap Countban Kyle igen frappánsan összefoglalta mindazt, ami bennem csak ködösen gomolygott: “Tudod, mi rosszabb annál, mint hat órán át futni azért, hogy mindössze hat másodpercet faragj le a 100 kilométeres világrekordodból?  Egyáltalán nem megdönteni a csúcsot. A litván Alekszandr Sorokin szerencséjére a 6:05:35-es idő pontosan az a mértékű javítás, amire szüksége volt a szerződésében szereplő bónuszok és a hírnév begyűjtéséhez. Ő egy sokkal unalmasabb versenyszám Mondo Duplantisa!” -- B+ workout Amby Burfoot a Run Long, Run Healthy hírlevélben két jelenkori klasszis két igen hasonló megnyilvánulását állítja párhuzamba. Hőseink ugyan finoman szólva sem heurisztikus nóvumförgetegekkel sziporkáztak, de az ember már csak olyan, hogy még az edzőjének sem hajlandó elhinni bizonyos dolgokat, csak és kizárólag celebritásoknak. Akik nem mellesleg mindenféle világrekordokat futkorásztak már össze. A "ne fuss túl keményen a hétköznapokon"-mantra mondjuk annyira bevett a futós visszhangkamrákban, hogy már-már fülsüketítő robajlással zeng egyfolytában mindenhonnan, mégis úgy tűnik, sosem kevés még párszor elismételni. Előbb-utóbb még nekem is átjön majd az üzenet... Mert hát néhanapján (kellően ritkán, természetesen) hajlamos vagyok furcsa dolgokat megpróbálni, de olyan ismerősöm is van, aki arról panaszkodott legutóbb, nem tudja a versenyeken hozni azt a teljesítményt, amit az edzésein. Ennek a hátterében szintén ott sunnyog valahol ez a dolog. A megtestesült norvég módszer, a jó Jakob többek között az alábbi gyöngyöt szórta szét az arra fogékonyak okulására a közelmúltban (röviddel azután, hogy futott két négy percen belüli mérföldet, némileg unortodox módon egyhuzamban):  “Az egyik legnagyobb hiba, amit sokan elkövetnek, hogy túl keményen edzenek, mert nem hisznek magukban és fel kell pumpálniuk az önbizalmukat. Ez rossz hozzáállás. Én sosem futok gyorsabban az edzésen mint a versenyen, mert azt akarom, hogy a verseny legyen az első.” Érdemes megnézni a videót, sok érdekes vagy mókás dolgot mondott ebben a pár percben (lásd még például "nem levadászni akartak, hanem a lehető legtovább ott maradni a sarkamban"), de most idézzünk egy másik legendát, olimpiai bajnokot, maratoni világcsúcstartót (cinikusok számára Bostoni Bukót), Eliud Kipchogét, aki kicsivel régebben játszott ugyanezeken a húrokon: “Igyekszem nem 100 százalékon futni. Általában 80 százalékon teljesítek kedden, csütörtökön és szombaton, hétfőn, szerdán, pénteken és vasárnap pedig 50 százalékon. ” Csak lehet ebben a B+ témában valami.  -- Archív  [Forrás: Harvard Medical Library collection, Francis Gano Benedict Papers, Center for the History of Medicine in the Francis A. Countway Library, Harvard University / https://doi.org/10.26300/0g0s-ag87] A képen nem német tudósok próbálnak az előző évszázad harmincas éveiben a berlini olimpia előkészületeként elveszett tehetségeket felkutatni, akiket később Jesse Owens ellen lehetne csatába küldeni, hanem Farkas Géza végez valahol Budapest környékén élettani kísérleteket mezőgazdasági munkásokon, 1929-ben. A képet eredetileg Adam Tooze hírlevelében találtam, és az első gondolatom az volt, hogy VO2maxot mérnek szerencsétlenen, milyen kegyetlen lehet, amikor teljes erőből kell hegynek felfelé kaszálnia a teszt végén... A forrást követve aztán hamar eljutottam Juri Auderset meglehetősen célratörő tömörséggel elnevezett (Az "emberi motor" elhelyezése a mezőgazdasági munka históriájában: Reflexiók a tudományos irányítás és a munka racionalizálásának töredezett pályaívéről) szakcikkéhez, ami amellett, hogy engem, mint pályanemkezdő agrármérnököt egészen sokáig lekötött, még a futással kapcsolatos párhuzamok vonására is ösztökélt. Ez utóbbit alátámasztandó, néhány kimazsolázott idézet: “Amikor a tudományos irányításra (scientific management) gondolunk, az első dolgok, amik eszünkbe jutnak, az a munka racionalizálása, a munkavállaló szervezetének a leghatékonyabb munkavégzéshez adaptálása és a modern gyár mint munkakörnyezet.” “A lehető legtöbb munkaerő kisajtolása a munkás testéből, valamint a felügyelet, a kontroll és az emberi mozgás munkamozdulatokhoz történő újraprogramozása a taylorizmus és más, a 19. század végén és a 20. század elején felemelkedő, az ipari termelés racionalizálást célul kitűző irányzat markáns jellemvonása volt, de már korábban, a rabszolgatartó földművesek is kísérleteztek hasonlókkal...” “Kijelenthető, hogy a stopperóra mint a munkateljesítmény növelésének eszköze egészen más, mint a fenyegetőzés a fizikai erőszakkal, vagy akár annak megtapasztalása.” “...a koncepció olyan 19. századi tudományokból táplálkozik, mint a fizika, a termodinamika és a gépészet: az emberi test ezek alapján a kémiai energiát mozgási energiává alakító gépezet. Ahogy Anson Rabinbach az "emberi motor" metaforájáról szóló tanulmányában ragyogóan bemutatta, fiziológusok, munkatudósok és a társadalom megreformálóinak generációi támaszkodtak erre az erőteljes episztemikus metaforára, hogy feltárják a folyamat kialakításának, megőrzésének, átalakításának és felhasználásának lehetőségeit és korlátait.” Lehet, csak nekem van olyan érzésem, de a modern edzéselmélet, a frissítés "tudománya", vagy a humán kineziológia, illetve a személyre szabott, hiperhatékony edzésprogramok, az ideális futóforma kialakítása, valamint a minden mozdulatot és szívdobbanást rögzítő kütyük korában szerintem bátran kijelenthető, hogy a hatékonyság (és az "ipari" kapitalizmus) logikája erőteljesen belengi azt a sportot, ami (mint ahogy azt már egy felmérés nyomán korábban írtam róla) a nagy tömegek számára arról szól, hogy oldják a stresszt és leginkább egyedül legyenek a semmiben. Egy ideje már szajkózom, és valami kis igazság talán van benne: a futás ezért (is) csodálatos, mert mindenkinek meg tudja adni azt, amire vágyik, a teljes elveszésre áhítozóknak éppúgy, mint azoknak, akik annyira magukévá tették a hatékonyságcentrikus korszellemet, hogy leginkább optimálisan üzemeltetendő gépként tekintenek a testükre. --- Rézfúvós rémtettek Nem tudom már, hol bukkantam erre a rövid videóra, de igen nagyot nevettem. Egy fúvószenekar azzal szórakozott, hogy egy parkban elkezdtek futókat üldözni, miközben népszerű futós indulókat fújtak (Rocky főcímdal, Tűzszekerek zenéje, ilyesmik). A közreműködő Voodoo Brass Band tagjai jó srácoknak tűnnek. Itt egy saját daluk (ami szerintem tök olyan, mintha egy hetvenes évekbeli zsarusorozat zenéje lenne). Az azért érdekelne, hogy meddig lehet futás közben bírni szuflával, ha fúj közben az ember. Egész biztosan további kutatások szükségesek a témában... --- Giving a sh*t Számtalanszor kinyilvánítottam, hogy sok van, mi csodálatos, de a tudománynál semmi sem csodálatosabb. A világ pedig (illetve az indexált szaktudományos folyóiratok) futószalagon szállítják az újabb és újabb megerősítéseket erről. Legutóbb például a Nemzetközi Sporttáplálkozási Társaság folyóirata közölte egy félelmetesen innovatív megközelítéssel megtervezett kutatás eredményeit: a népes szerzői gárda 13 triatlonistát vizsgálgatott egy szigorú reggeli protokoll alapján, akiknek egy biciklis időfutamot kellett teljesíteniük meghatározott erőbedobással (a VO2max 80 százalékán), székelés (tehát az úgynevezett szarás) nélkül/előtt, illetve az után. Mindeközben mindenféle élettani jellemzőket méricskéltek rajtuk, leginkább az agy néhány kiemelt régiójának oxigén- és vérellátását. A kutatás abból a már korábban bizonyítást nyert tudományos tényből merített ihletett, mely szerint "...a rektális tágulat növeli a vegetatív idegrendszer szabályozási terhelését az agyban." A tekerés előtt megkönnyebbült alanyoknál némileg alacsonyabb szisztolés vérnyomást mértek és ebben a vidám állapotban atlétáink agyban mért oxigénszintje is tovább maradt magasabb. A székelés az adatok szerint javította az edzés teljesítményét épp úgy, ahogy a vérellátást a prefrontális lebenyben. Összességében majd tíz perccel később fulladtak ki a toalett-vizitek végrehajtása után kísérleti alanyaink... Milyen következtetés lehet ebből levonni? Brady Holmer a Physiology Fridayben nem volt rest alaposabban elemezni a leírtakat, bár értelemszerűen túlságosan túlgondolni nem érdemes: egy alapos ürítés a verseny vagy az edzés előtt nem csak a komfortszintet tudja növelni jelentősen, hanem fiziológiai vizsgálatokkal alátámasztva is növeli a teljesítményt. Mivel az agynak az izomösszehúzódások irányításához szüksége van oxigénre, nem árt, ha semmi nem vonja el azt onnan - mint például egy feszítő érzés a rektális régióban.  --- Csajos kontent Egy nagyon kedves és vidám hangulatú beszélgetést lehet végighallgatni a BBC oldalán az Outlook című műsorban Kathrine Switzerrel, aki többek között arról ismeretes, hogy 1967-ben első (rajtszámos) nőként lefutotta a Boston Marathont. Mivel akkoriban úgy gondolták, a hosszútávfutás egyáltalán nem való nőknek (bár egyértelműen nem is tiltotta azt a versenyszabályzat, ezért is a rajtszám), róla készültek azok az ikonikus fotók, amin a felhergelt versenyigazgató meglehetősen nagy vehemenciával próbálja kirángatni a mezőnyből... Mivel a hölgy (sportújság)író és PR-szakember, igen összeszedett és kicsiszolt történetet hallhatunk, amiből egy-két gyermekkori epizód igen érdekes, mint amikor az apja azzal tántorította el a cheerleader-csapatba való jelentkezéstől, hogy "ők másoknak szurkolnak, de neked az való, hogy neked szurkoljanak." A futást napi egy mérföldekkel kezdte, és akkoriban a lányok tényleg nem nagyon futkároztak, olyannyira, hogy még a barátnői is azon viccelődtek, hogy megnőnek a lábai, vagy kinő a szőr a mellkasán. Viszont a napi egy mérföld egy idő után hatalmas önbizalmat adott, a suliújsághoz jelentkezéshez is abból merített erőt. Maga a bostoni futása sok helyen kifejtésre került már, de így elmesélve egy másfajta élmény, és kiderül belőle, hogy alapvetően megint az újságíró siserehad csinálta a galibát :) (A mai podcastvilágban a beszélgetés közepén elég furcsa a hírek felbukkanása, de ez a közszolgálat...) [Forrás: Paul Kuroda / San Francisco Chronicle] Kapcsolódó történet: San Francisco-kötődésű hölgyek egy csoportja (egész pontosan százan) megdöntötték a 100x1 mérföldes váltófutás rekordját. Ami a történetben külön érdekes és kedves az az, hogy az 5:35-ös átlagot (mérföldről beszélünk) futó társaság negyedszer szerezte meg a városnak a rekordot, 1977, 1995 és 1997 után, egy igen sokszínű, sprinterekből, ultrafutókból, kismamákból és ráktúlélőkből álló összeállításban. A váltó befutó tagja, Peggy Lavelle, mind a három korábbi csúcsdöntésnek is részese volt, először 16 éves középiskolásként. "Az én időmben a nőket nem mindig fogadták kitörő örömmel a sportpályán...a mai eredmény azt is megmutatja, milyen messzire jutottunk." --- "Apa, amikor futok, úgy érzem, nem élek fogyatékkal!" Május végén meghalt Ricky Hoyt, a Team Hoyt apa-fiú csapat utóbbi tagja, akit leginkább arról ismerhet egy átlagos sport iránt érdeklődő, hogy születéskori komplikációkból fakadó bénulása ellenére számos futó- és triatlonversenyt teljesített különféle alkalmatosságokban, amiket az édesapja vontatott keresztül ezeken a futamokon (többek között 6 Ironman és 72 maraton (ebből 32 Boston) szerepel a Team Hoyt eredménylistáján). Nagyon sokan emlékeztek meg Rickről, köztük olyanok is, akik látták őt már 1980 környékén is, amikor elsőre döbbenetesen sokkoló élmény volt sokak számára a bénult gyermekét egy arra alig alkalmas kerekesszékben toló apa látványa. [Forrás: teamhoyt.com] Felesleges lenne itt most bármit írni a címben szereplő idézeten túl. Talán még ezt a videót érdemes megnézni. --- Idősebbek még mindig folytathatják Időről-időre hírt adok korosabb futótársaink eredményeiről, leginkább azért, mert egyszer mindannyian öreg futók leszünk. Az utóbbi hetekben szerencsére igen gazdag volt a termés: Ha valaki 18 éves korában abbahagyja a futást, majd 50 fölött kezdi újra, kétségkívül remek eredmény, amikor 75 évesen tudományos szakcikk (esettanulmány) jelenik meg az emberről és arról, milyen bámulatos fizikai állapotban van. Nem mellesleg ennek az állapotnak köszönhetően egy sor korosztályos világrekordot tart középtávokon. (A számok szerelmesei kedvéért: 50,5-ös VO2maxot mértek emberünknél, szóval egy átlagos 25 évesnek megfelelő szinten leledzik...) Ez történt Hans Smeetsel. A sok futás mellett a világraszóló eredmények két korábbi döntésére vezethetők vissza: egy idő után Hans a rövidebb távokra és az ehhez specifikus feladatos edzésekre ment rá, valamint amikor látta, hogy lenne esélye rekordokra, nem volt rest a hatvanas éveiben optimalizálni ehhez a testsúlyát. Ami még érdekes, hogy emberünknek nincs edzésnaplója, nem használ digitális kütyüket és első ránézésre igen (khm) intuitív módon edz. A kutatás konklúziója szerint a természetes adottságok, az áldott genetika mellett a legnagyobb pozitív hatást az fejtette ki a teljesítményére, hogy gyakorlatilag sérülés nélkül edzette végig az elmúlt bő két évtizedet - nagy mennyiségek, de viszonylag alacsony intenzitáson.  Nocsak, nocsak. Rejeanne Fairhead nem annyira régen egy Ottawában rendezett 5k versenyen megdöntötte a 95+-os kategória világrekordját. Az 51:09-es idő  hét perccel gyorsabb, mint az eddigi rekord. Mi a titok? "Igyekszem mindenféle sportágban aktív maradni, vigyázni magamra és boldognak lenni." A hírlevél megjelenésekor éppen zajló Western States 100 legidősebb célba érkezője szeretne lenni a 75 éves Gene Dykes. A rekordot jelenleg a 2018-ban 73 évesen finishelő Nick Bassett tartja. Gene tavaly a Javelin 100 Mile-on futotta meg a kvalifikációs szintet, és olyan eredményekkel hangolt idén, mint egy kilenc óra alatt teljesített 40 mérföldes, vagy egy 12 óra alatt letudott 62 mérföldes verseny. Gene-hez képest a szintén induló Pam Reed (62) kis fiatalkának mondható, ugyanakkor ő a WS100 után következő három hétben még a Badwater 135-öt és a Hardrock 100-ast is szeretné teljesíteni. Egész esztétikus mesterhármas lenne... Ami viszont már biztos: Dél-Afrika legendás versenyének, a Comrades Marathonnak is új korrekordere van, a 81 éves Johannes Mosehla személyében.  És még egy, ezúttal triatlonos portré, amiből itt csak annyit emelnék ki, hogy a fejlődéshez, eredményekhez, sportboldogsághoz finoman szólva sem árt, ha az ember élete egyébként rendben van. Jó példa erre Ron Ottaway, aki miután nyugdíjba vonult, a gyerekei kirepültek, rendben volt az egészségi állapota és az anyagi helyzete, elkezdte tehát üldözni a korosztályos triatlonmezőny csúcsát...  --- Camping Mostanában több angol nyelvű futós weboldalon (például itt, vagy implicit módon itt) cikkeztek arról a jelenségről, hogy különböző (majdnem azt írtam népszerű, de nyilván ez benne foglalt a szakmában) influenszerek között divatosak lettek mostanában a "maratont futottam nulla felkészüléssel"-témájú videók. Természetesen a futással kapcsolatos tartalomforrások némileg megütközve közelítenek ehhez a bűvészmutatványhoz, általában sportszakmai és élettani megfontolásokból sűrű fejcsóválás közepette. Én nem nagyon tudtam hová tenni a dolgot (tiszteljük mások elmebaját), egész addig, amíg Rob Horning párhuzama segített megvilágítani a kortárs tartalomgyártás egy jellemzőjét, és tudatosult bennem, hogy létezik olyan, hogy 'cringe' (és CringeTok):  “A "cringe" nagyon hasonlít a "camp"-hez: Mindkettő a többé-kevésbé szándékos kudarc egy módja. Mindkettőben szükségszerűen kódolt a bizonytalanság, a kétértelműség, hogy kiből is csinálunk viccet. A camp és a cringe egyaránt tűnhet tökéletesen ironikusnak vagy teljesen irónia nélkülinek. A mutatványt bemutatók egyszerre mélységesen komolyak és vannak híján bárminek, amit autentikusnak hívhatnánk; (az influenszerek) olyan mértékben elkötelezik magukat az előadás mellett, hogy a közönségnek meg kell kérdőjeleznie, vajon tényleg előadnak-e, képesek-e egyáltalán erre. Susan Sontag azt hangsúlyozza, hogy a jó camp nem lehet szándékolt, hanem "a paródia és az önparódia közötti törékeny egyensúly", "a komolyság, amely elbukik" és épp ezáltal győzedelmeskedik.” A camp fogalmát az említett Susan Sontag alkotta meg, még a '60-es években: “Olyan érzet, ami lubickol a mesterkéltségben, a stilizáltságban, a teatralizálásban, az iróniában, a játékosságban és a túlzásban.” Elismerem, nehéz egyértelműen megragadni a camp/cringe lényegét, de a nem túl sok ezzel foglalkozó magyar írás egyike is hasonló jellemzőket sorol, úgymint a stílus diadala a tartalom fölött, avagy irónia és tragikum; játék és komolyság, felületesség és mélység egyben; leginkább pedig esztéticizmus, színpadiasság. A camp számos nagykönyvi példájára  jellemző az, hogy a "komoly" nézőpontból teljesen helytelennek tűnik. [Image] Összességében azt kell mondjam, a maratonfutás az egyik legtökéletesebb alany a camp/cringe elővezetéséhez, ha valaki abszolút felkészületlenül áll oda. Nem csoda, ha sok tartalomgyáros látja meg benne a fantáziát. Benne van az irónia, a játékosság ("lazaság"), a maraton misztériumának szóló paródia, ráadásul jól közvetíthető és meglehetősen teátrális. Mindezek mellett aki odaáll felkészületlenül lefutni, az nem teljesen bohóc, ha teljesíti a távot, akkor mégiscsak letesz valamit az asztalra, sokszor igen látványos görcsök közepette. Mesterkéltség, színpadiasság, irónia, túlzás, paródia és önparódia kényes egyensúlya. Minden kipipálva. A futás hatalmas. Ezt a trendet is képes kiválóan kiszolgálni, influenszereink csak hálásak lehetnek érte. Egyetlen dolgot nem szabad. Mivel ez egy dominánsan kulturális jelenség, bármilyen szinten sportteljesítményként elemezgetni. 
Read more →

A nyári futás hangja - 5. szám

  Jubileumi, ötödik lapszámunk némi késéssel érkezik. Ez persze könnyebben megtörténik, ha elsősorban nem egy lukratív futóedzői praxist, közepes futómédia-birodalmat vagy szponzorokat szolgál ki a kontentharácsoló kisiparos (K2). Hazudhatnám azt, hogy megvártam mindkét major maratont, ami az előző kiadás óta lezajlott, de az egyetlen ezekről szóló,  nem túl hosszú írás rögtön leleplezne. A lényeg, hogy itt van ismét ANYFH. Viszont ha már minijubileum, egy-két rövid gondolat erejéig felidézzük a legelső számot, egyébként pedig a már-már megszokott eklektikus gyűjtemény fogadja a tovább olvasni elég bátor kalandort. -- Runifikáld szuperhőssel Az Axios Gaming hírlevelében ütötte meg a szememet a hír, mely szerint az egykor állítólag hihetetlenül nagy sikert arató Zombies, Run! című játékot kiadó Six to Start nyáron újabb, a futást játékosító applikáció kiadását tervezi, ezúttal a zombik után egy másik igen népszerű popkulturális monolitcsoportot, a Marvel szuperhőseit csatasorba állítva. A Zombies, Run! volt gyakorlatilag az első olyan játék az előző évtized elején, ami az okostelefonokat összeboronálta a futással, miközben a játékosítás szintén akkoriban formálódó, igen erős trendjét is egy fenékkel ülte meg. Töredelmesen bevallom, mellettem akkoriban teljesen elment ez a dolog, pedig elég érdekes, még akkor is, ha általában igen visszafogottan pártolok bármit, ami a futást még "érdekesebbé" vagy "motiválóbbá" teszi. Ha valami szuper, minek megjavítani? Szerencsére azonban, ahogy Harry Callahan is megmondta már elég régen, nem vagyunk egyformák, és igazából teljesen el tudom fogadni, hogy sokaknak ez oltári jó móka, míg másoknak esetleg csak így fűlik a foga a futáshoz, akár csak bevezetésképpen. És a lényeg a futás meg a fun. Valamiért csak volt ennek a zombis futójátéknak egymillió aktív felhasználója, illetve 11 évada...  Kicsit olyan ez mint a szabadság és a konzisztencia örök harca kedvenc sportunkban, a cél egy hosszan fenntartható egyensúly megtalálása, ami a legtöbb örömet okozza a homo ludensnek. Mindenkinek más módszere van erre. Az egészet valamifajta rádiójátéknak (szép angol kifejezéssel audio drama) kell elképzelni, amiben nagyjából a lapozgatós szerepjátékkönyvek mintájára mi vagyunk a főhősök, de a sztori előregördítéséhez nem örülten ide-oda kell lapozgatni, hanem gyűjteni a futott métereket, az éppen hallgatott kalandnak megfelelően. Értelemszerűen ha egy agyszomjas zombihorda közeledését narrálják a fülünkbe, vészjósló zörejek közepette, akkor vélhetően érdemes gyorsítani. Intervallumos edzésekhez párját ritkító (...) megoldás. Ha történet jól meg van írva, ez tényleg lehet motiváló és szórakoztató. Azt nem tudom, hogy az írók egyben edzők-e, de elméletileg ha valaki konkrétan valamilyen versenyre szeretne felkészülni, akkor akadnak választható, kalandba ágyazott edzéstervek, a legklasszikusabb távokon (5k, 10k, FM). Ebben a tutorialban egész jól össze vannak foglalva az előd játék főbb ismérvei, de igazából az egész nem bonyolult, egy alap futóapp, plusz történetek, interaktív köntösben. Ez azért is érdekes, mert nagyon könnyű rosszul gamifikálni (a témában jobban elmerülni kívánóknak erősen ajánlom Fekete Zsombor egészen kiváló, Szendvics és rétes című cikkét), az értelmetlenül gyűjthető jelvények és pontok, a rosszul megtervezett játékmechanikák hamar visszaüthetnek, de ha a futásra gondolunk, az ész nélküli gyűjtögetés akár veszélyes is lehet, sérülést, túledzettséget okozhat. És persze, ha rossz a történet, akkor megette a fene az egészet.  A nyárra várható szuperhősös játék a zombishoz hasonlóan épül majd fel (nagy innovációt elvileg nem tartalmaz, ez is egy futóapp és egy "lapozgatós" hangjáték keveréke lesz), de pár, hagyományosabbnak tekinthető játékosítási elemet eleve kihagynak, éppen azért, hogy ne hajszolják túlságosan sok, akár már egészségre ártalmas távlatokba a játékost.  A fejlesztő cég vezetője, bizonyos Hon egyik sztorija szerint a játék eredete arra vezethető vissza, hogy annak idején a Garminján versenyezgetett a saját "árnyékával" (mint beépített funkcióval), ami nem sült el túl jól. Ezek után egy íróval indítottak egy Kickstarter kampányt valami hasonló alkalmazásra, amiben a futó egy zombi-témájú rádiójáték részévé válik, a történet egy karakterévé, ráadásul a sportolót az élőhalottak néha jól meg is kergetik, hogy fel kelljen gyorsítania. A többi már történelem. Szuperhős-mániákusok kedvéért, az új, Marveles verzióban szerepelni fog X-men, Hulk, míg egy nyolchetes, 5k edzésterv főszereplői Thor és Loki lesznek. A játékosok persze nem őket alakítják, hanem egy sztoriban szerepelhetnek velük.  Azt hiszem, Koffein Kapitányként soha ilyen közel nem voltam ahhoz, hogy bekerüljek a Marvel-univerzumba, és más, kevésbé hétköznapi szuperhősökkel bandázzak. Kicsit addig még gyúrok fantáziára is, közepes nagyságú alföldi falumban egyelőre nehéznek tűnik elképzelni, hogy hirtelen megszaporodik az egy négyzetméterre eső szuperhősök száma. -- Deja vu Első számunkban csodálkoztam rá Andrew Colley sérüléslistájára és hozzáállására, valamint megemlítettem, hogy a jó Andrew legközelebb Rotterdamban fog maratont futni. Nos, ez a dolog megtörtént, és mivel emberünk azóta is sérülésmentesen edz, annak rendje-módja szerint megdöntötte az egyéni csúcsát. A korábban vizionált, 2:10-en belüli idő egyelőre még várat magára, de az irány jó, és a futott 2:11:26 éppen elég arra, hogy a körülmények szerencsés összjátéka esetén a kibontott hajkorona adott esetben felbukkanjon az olimpián. Szintén az első kiadásban elmélkedtem azon, a hazai atlétikai VB maratoni útvonalát nézegetve, hogy én engedném a tömeget is futkorászni rajta valamilyen konstrukcióban. Ez annyira "eredeti" ötlet, hogy a párizsi olimpián egész pontosan ezt tervezik a szervezők, lesz ugyanis egy esti szekció az amatőröknek. [A maratoni pálya Párizsban Forrás: https://www.paris2024.org] -- Boston-London tengely Az elmúlt szűk két-három hét a két major maratontól volt hangos, és noha valamennyire ódzkodom az ilyen nagyipari futóvállalkozásoktól, engem sem hagynak teljesen hidegen. Sőt, Bostonban már futottam is, a verseny nevében a város mögött díszelgő UK felirat szerintem semmit nem von le az egyébként pocsék teljesítményemből... Boston után mindenki azt próbálta meg pontokba szedni, vajon Eliud Kipchoge miért öregedett meg fél év alatt, csúszott a cipője a nedves aszfalton, futotta el az elejét, ésegyáltalán. Az a jó ezekben a találgatásokban, hogy mindenre és az ellenkezőjére is lehet példát hozni, totálisan parttalanok. Szerintem Sage Canaday nyerte egyébként ezt az értelmetlen szakértői vetélkedőt, aki a verseny előtt értekezett arról, mi akadályozhatja meg a GOAT győzelmét. Ez a tökéletes futótartalom, mert ha a főhős győz, akkor csak a papírforma, az esetleges zavaró tényezők ellenére az esélyes bezsákolt még egy híres maratont. Ha nem nyer, akkor pedig lehet az orákulum szerepében tetszelegni. Az a fura ebben az egészben, hogy sokakban föl sem merül, Eliudnak egyszerűen szar napja volt, ami számomra a leghihetőbb magyarázat. Az a döbbenetes, hogy eddig szinte soha nem volt ilyen neki, ami állóképességi sportokban finoman szólva is ritka. A történtek fényében Kipchoge legendája természetesen nincs veszélyben, viszont 2023-ban, jelen pillanatban valószínűleg nem ő a világ legjobb maratonistája. A bostoni győztes Evans Chebet pedigréje igen szépen gyarapodik, de az, amit Kelvin Kiptum (K2!) csinált Londonban, egészen elképesztő. Sokaknak meghatározó cél 10k lefutása egy órán belül, kenyai barátunk a félmaratonnal csinálta ezt meg. Miután lefutott előtte már egyet. Nesze neked, negatív split... De nem akarom ezt a hírlevelet elvinni ebbe a, khm, sportszakmai irányba, pedig a női versenyek talán még jobbak és ráadásul szórakoztatóbbak voltak. Egy dolgot még kiemelnék. A brit Chris Thompson 2:11:50-nel lett tizedik. Chris 42 éves...  Egy, a verseny előtt megjelent cikk szerint az elhivatottsága mellett leginkább a modern szupercipőknek köszönheti negyvenen fölül ezt a kiemelkedő eredményt. Meglátása szerint ezek a lábbelik igencsak segítik az idősebb atléták regenerációját, akik így tovább tűzközelben maradhatnak. Nem vagyok nagy barátja az ilyen űrtechnikáknak, cápadresszeknek és hasonlóknak, de öregedő futóként lehet, hogy át kell ezt értékelnem csöppet. Hátrébb a mezőnyben sok érdekes dolog történt, ahány ember, annyi történet, és mivel jó sok ember, jó sok történet. 2019 után valaki már megint Big Bennek öltözött, és sikeresen reprodukálta az akkori, nem-férek-át-a-célkapun tematikájú, virális videót. Másodikra minden vicc laposabb. Újabb Guinness-rekordok dőltek meg, a távot kisbuszként ("leggyorsabb maraton közúti járműnek öltözve", férfi) teljesítő Jem Smith megérdemli a dicséretet, aki nem a könnyebbik végén fogta meg ez a dolgot: szó szerint a nyakába vett egy dög nehéz, részben fából, fémből és alumíniumból készült... izét. Mondjuk gyárthatta volna áramvonalasabbra. Ha a szabályok megengedik... [Forrás: a Guinness World Records twitter fiókja] Lassan amúgy be kellene tiltani a jelmezben futást, de komolyan (...). A hivatalos lista szerint  45 Guinness-rekord dőlt meg idén, ebből egy volt Kelvin Kiptum rém unalmasnak mondható pályacsúcsa, 44 pedig maskarás produkció, kezdve a Kiptumtól mintegy 36 percre célba érő bokszolóval, akit szorosan követett a vízimentő. Ezek nyilván rém ötletes és a futást nagyban akadályozó jelmezek lehettek, bár egy 16 unciás bokszkesztyű már tétel (vagy ott volt még a futó 25 alsógatyában), de mégsem egy összetákolt telefonfülke. (Nagyjából hasonló "jelmezt" öltött ausztrál barátunk, aki legalább egy fűnyírót tolt maga előtt a pénzgyűjtés és kidolgozott felsőteste mutogatása közben egy hazai maratonon.) A lista másik végén ott szerepel többek között a fridzsideres ember ("leggyorsabb maraton háztartási eszközt cipelve", férfi), akivel tavaly Dorsetben volt szerencsém személyesen összefutni. Már ha az találkozásnak számít, hogy épp szemben mászott felfelé a 26 kilós hűtővel a hátán ott, ahol én épp próbáltam lefelé szaporázni. Őszintén remélem, egy-két sör is belefér a dobozba... [@man_vs_fridge, egy átlagos hétvégén] A listából látszik, hogy többek között megdőlt a favágónak öltözve futás rekordja, ám azt nem az előző számunkban bemutatott egyetemi ember követte el (aki a tudományos felkészítés ellenére brutálisan elfutotta az elejét, hogy aztán az utolsó 10k-n tempósan sétáljon), tehát legalább két wannabe lumberszexuális volt egyszerre a mezőnyben. A rekordot felállító sporttárs, aki korábban már a bőrnadrágban futott leggyorsabb maraton csúcsát is bezsebelte (...), dicséretesen egyenletes tempót futott. Elképzelhető, hogy az ő látványa lovalta bele a másik baltást a túl gyors kezdésbe... A listán nem szerepel, és nem is annyira vidám, bár happy enddel végződő történet Adam Leveré. Adam két mankó segítségével tette meg a távot, annak apropójából, hogy tíz éve gyógyult ki a csontrákból, ami miatt többek között az egyik teljes térdízületét cserélni/pótolni kellett.  A hivatkozott cikk szerint az általa futott idő szintén rekord, de előzetesen nem volt bejelentve, így (egyelőre) lemaradt a feni listáról, de azt hiszem, neki ez kevésbé lényeges...  Az utolsó célba érkező szokás szerint megkapta a kijáró ovációt a szürkületben, ami valahol kicsit mindenkinek szól, aki túlvállal valamit, és ha nem is briliáns, de harcos módon teljesíti. Lelki szemeim előtt hasonlóképpen hajrázom jómagam is holnap késő délelőtt a Sárga70 végén, de egyáltalán nem biztos, hogy ennyire képes leszek megőrizni a mozgáskészségemet.  -- Runner's high A futás népszerűségét mi sem jelzi jobban, mint hogy olyan sportmagazinok, mint a The Guardian erednek a futóeufória, a létező vagy nem létező, ám mindenképpen legendás runner's high nyomába. Ehhez többek között egy amerikai futó-neurológust rángattak elő, akinek a témája a sport agyi kémiai folyamatokra gyakorolt hatása, illetve ezáltal a mentális betegségek kezelése. A hölgy elmondta az immár széles körben közismertnek mondható ismeretet, miszerint nem az endorfin felel a jelenségért, noha test által a stresszre és a fájdalomra termelt, opioid-szerű hormont nagyon sokáig tartották elsődleges oknak. Ezt olyan ötletes kísérletekkel demonstrálták, amelyek során blokkolták az endorfin hatását, ám a futók mégis éreztek az eksztázist. Az endorfin ráadásul igen nagy molekula, az agy bizonyos részeibe el sem tud jutni, sokkal inkább regionális hatású. Egy másik, újabb magyarázat a beszédes nevű endokannabinoid rendszer felé terelte a szakértőket. Az endokannabinoidok az agyba jutva képesek olyan dolgokra hatással lenni mint a hangulat vagy a gyulladások. Francia kutatók kísérleteztek egereken ez utóbbi rendszer kapcsán, és azt találták, azok az egerek, amelyeknél kiütötték az egyik, az endokannabinoidokat megkötő kulcsreceptort, kevesebbet szaladgáltak. Nehéz persze reprodukálni az valós ok-okozatokat, ráadásul - ahogy azt a francia kutató igen szellemesen megjegyezte - az egerek nem töltenek ki kérdőívet a kísérlet után, de úgy tűnik, a mozgás során ezek az anyagok valamilyen jutalmazási, motivációs folyamatban fontos szerepet játszanak.  Amit egyelőre a sok hipotézis mellett a kutatók biztosnak tartanak: a mozgás intenzitásának jelentős szerepe van a hatás kiváltásában, egy bizonyos szintet el kell érni a megtapasztalásához (a maximális pulzusérték felét). A többi bizonytalan. Már azon kívül, hogy a fantasztikus emberi szervezet képes magától ilyenekre (kvázi drogot termel, ingyen), csak egy kicsit meg kell bolygatni. -- Bátor Sir Andy A hétköznapi különlegességek sora nem ért véget a London Marathonnal. Mivel Dorset mint már kiderülhetett, a szívem csücske, és a Corfe Castle-t is volt már szerencsém igen-igen régen meglátogatni, jót mosolyogtam Andy Mutter legutóbbi mutatványán. Futótársunk a Monthy Python előtti tisztelgés gyanánt Artúr királyként kocogott egy maratont a Corfe Castle körül cirkulálva. Andy a sorozatteljesítők egyre népesebb táborát gyarapítja, idén minden héten szeretne megtenni egy maratont, ennek a programsorozatnak az egyik állomása volt a kis performansz. A galopp során az autentikus kókuszdiók is előkerültek, ahogyan Graham Chapman annak idején szintén imitálta a lódobogást. Az esemény médiabarát jellegét erősítendő, további barátai csatlakoztak hozzá, jelmezben, néha a társulat dalait énekelgetve. [Forrás: Andy Mutter/Justgiving.com] Futótársunk jó érzékkel kombinálja a hivatalos maratonokat a saját kreálmányaival, a születésnapjára Söratont szervezett, és a futás közben hét helyi kocsmát keresett fel. Elmondása szerint ez volt az összes közül a leglassabb teljesítése... -- Archív A Like the Wind heti gyűjtésében botlottam ebbe a kiváló ismeretterjesztő filmecskébe, ami a leírással ellentétben nem a '60-as, hanem a '70-es években készült. A kocogás fantasztikus! Ki hitte volna? Az elrejtett számtalan vicces utalás ellenére egy ilyen tíz perces videó nem hiszem, hogy túl nagyot futna TikTokon. Amúgy meglepően jól öregedtek a benne szereplő alapigazságok, a bemelegítésnél szereplő nyújtások sem túl statikusak, vagy legalábbis lehet dinamikusan is csinálni. -- Idézhető idézetek Miután az előző számot elküldtem nem két, hanem három hete vasárnap, hétfőn megérkezett a Breakfast Club legújabb kiadása, amiben Sam Robinson kiválóan rezonált azzal az üzenettel, amit én is igyekeztem a magam jóval szerényebb eszközeivel világgá kürtölni.  (Bár én inkább kutyás vagyok.) Vagyis hogy őrült ellentmondás van a tökéletes hatékonyságra hangolt életünk, illetve az örömteli (futó)pillanatok megélése között, nem kibékíthetetlen, de ellentét, aminek erőterében ügyesen kell navigálni. “Kevdes olvasó, hadd mondjak valamit. Teljesen lehetetlen hatékonyan, céltudatosan eltölteni azt az időt, amit egy macska hasának vakarászására fordítunk. Semmiféle pénzben kifejezhető értéke nincs. Sem te, sem a macska nem fog kimutatható mértékben jobbá válni ettől. A befektetés megtérülése nulla. A Peloton rangsorban nem kerülsz előrébb. És mégis. Megsimogatni egy barátságos, szőrös emlős hasát az egyik legnagyszerűbb élmény, amit egy ember átélhet. Tessék bizonyítani az ellenkezőjét! Talán ez életünk kihívása. Mi emberek végtelenül tökéletlen, tudatos és törékeny teremtmények vagyunk, akik néhány rövid év alatt száguldanak át a bolygón, és akiknek miközben folyamatosan előrefelé kell orientálódniuk az időben, meg kell próbálni megélni az adott pillanatot is. És így folyamatos feszültségben létezünk, pocaksimogatások és a jobbik énünkre rótt feladatok között. ” Sam Robinson (Breakfast Club): Running in Time
Read more →

A nyári futás hangja - 4. szám

“Bármit megtanulhatsz - mondta a hang. Bármit megtehetsz, amit csak akarsz, ha minden szerdán elvégzed a dolgod, majd rendet teszel magad után, és ha szükséged van rá, segítséget kérsz. ” Robin Sloan In the Stacks (Maisie's Tune) című novellájának esszenciájával köszönti a szerkesztő a Nyájas Olvasót a nyári futás hangja negyedik számának apropójából. Az akár már szokásosnak is mondható vegyes vágottba egy újabb zöldség keveredett, amit nevezzünk mondjuk úgy "meghallgattam, hogy Önnek ne kelljen!", azaz most épp nem csak olvasni, de hallgatnivaló tömörítésével is kísérletezem. A magam módján. További Kellemes Húsvéti Ünnepeket! -- A koffein jó  Ha létezik dicséretes önmérséklet, akkor egy tankönyvbe illő példája lehetne, hogy ez már a negyedik lapszám, és Koffein Kapitányként mindeddig tartózkodtam az 1,3,7-trimetilxantin fizikai aktivitásra gyakorolt pozitív hatásának propagálásától. Tovább azonban nem odázhatom az odázhatatlant, különösen mert egy módszertanilag is erős tanulmány akadt az utamba a témában. A legtöbb élelmiszerrel és hasonlókkal foglalkozó kutatás általában együttállásokat, korrelációkat képes kimutatni, de (Boncz Gézával szólva) nem igazán tudhatjuk, hogy a kettő között van-e (ok-okozati) összefüggés, tehát nem-e az egyébként is ilyenebb vagy olyanabb emberek esznek/isznak többet/kevesebbet valamiből. Ez a friss kutatás viszont önként jelentkezőket osztott véletlenszerűen naponta két csoportba 14 napon keresztül, és ösztökélték kávéfogyasztásra (1 vagy két csésze az adott napon), vagy tagadták meg tőlük az életet adó barna nedűt (szigorúan nulla csésze). A kísérlet alatt leginkább a különböző szívritmuszavar és hasonlók megállapítása érdekében mindenféle kütyükkel mérték az alanyok aktivitását, úgymint pulzusszenzor, gyorsulásmérő a csuklón és glükózmonitor. A szívritmusértékek semmi valóban veszélyeset nem rajzoltak ki az alanyoknál, bár mindkét csoportnál mutattak ártalmatlan, rövid szabálytalanságokat, a korai kamrai összehúzódások gyakoribbak voltak a kávézók (különösen a két csészével fogyasztók) esetében. Kávés napokon önkénteseink átlagban fél mérfölddel többet gyalogoltak és fél órával kevesebbet aludtak (10 646 lépés 9665 ellenében, illetve 397 perc alvás 432 perc ellenében), a vércukorszintben nem volt eltérés. A tesztalanyokat genetikai vizsgálatnak is alávetették, hogy lássák az esetleges genetikai eltéréseket, amik a koffein-metabolizmust eltéríthetik, és valóban találtak különbségeket: a gyors koffein-feldolgozóknál több volt a korai kamrai összehúzódás (főleg a két csészés csoportban), míg a lassú koffein-bontók kevesebbet aludtak. Ez az eredmény csak aláhúzza azt, hogy van értelme kiismerni a saját szervezetünket... Szóval a kávé aktívabbá tesz, és az aktívabb emberek egészségesebbek, nem? Cserébe nem extrém adagokban élvezve (jó lenne tudni, a kísérleti kávézók sztenderd adag kávét kaptak-e) nem veszélyes, és az alvás kárára sem megy igazán, különösen ha tisztában vagyunk testünk reakcióival a csodaszerre. A tudomány tényleg fantasztikus.  -- Reziliens futók A the morning shakeout podcast és hírlevél gazdája, Mario Fraioli Boston Marathonra készülés közben egy négyrészes, "Pillars of performance" (kb. 'a teljesítmény talapzata') című sorozatot indított, mi másról, mint a szaladgálás alapvető fortélyairól. Sokszor érzem úgy, hogy a futással kapcsolatos legfontosabb tudnivalók nagyjából szűk fél órában összefoglalhatók (ezek gyakorlatba átültetése némileg komplikáltabb), és a végtelen számú, kedvenc sportunkkal foglalkozó tartalomipari termék ennek az alapvető tudásmagnak igyekszik az összes permutációját létrehozni, enyhén repetitív módon. Ebben csak megerősít Mario szándéka, aki négy podcast-epizódban szeretné tömöríteni az esszenciális tudnivalókat, ennek második részében az egészség megőrzésével és a sérülések elkerülésével, illetve az ehhez manapság elengedhetetlenül kapcsolódó erősítő edzésekkel foglalkozik, egy szakképzett fizikoterapeuta és erőnléti edző, Anh Bui hathatós közreműködésével.    Ha valaki pár hétnél többet töltött már a futómédia bármilyen kis szeletének tanulmányozásával, annak sok újdonság nem fog kiderülni, viszont a jó hangulatú beszélgetésben volt pár szórakoztató rész és olyan hasonlat, ami kellőképpen segít rögzíteni ennek a sokak által elhanyagol területnek a fontosságát. Szerintem ezek a dolgok tényleg fontosak, főleg ha az ember nem csak fejet szellőztetni jár futni, hanem valaha átvillant az agyán, hogy lehetne javítani valamilyen időeredményen. Az alapok alapjai szabad fordításomban és szelekciómban, vagyis meghallgattam, hogy másnak ne kelljen (és ne kelljen többé egy olyan cikket sem olvasni, hogy "öt dolog amit tehetsz a sérülés megelőzése érdekében): • Mindenki megsérül. Senki nem szereti ezt csinálni, de ez a show része, nagy valószínűséggel valamikor ez elkerülhetetlenül bekövetkezik. Viszont nagyon sok, akár alapvető dolgot tehetünk, hogy ez ne forduljon gyakran elő, vagy csak minimális időt kelljen kihagyni. (És ez nem csak az erősítő gyakorlatokra korlátozódik.) Érdemes úgy gondolni a testünkre, mint egy autóra, amit megvettünk és nem cserélhetjük le, életünk végéig azt kell használnunk. Máris vonzóbb a rendszeres szerviz és ellenőrzés.  • A futók és a fizikoterapeuták között sokszor eltérő a nevező (lásd még 'miért akarja, hogy ne csináljak valamit, amit szeretek' vs. 'nem elég a rehab gyakorlat, ha azt mondtam, pihentetni is kell, az nem azt jelenti, hogy 8 helyett 7 kilit futás, ugyanolyan intenzitáson'), pedig megéri megtalálni a kompromisszumos megoldást, a legtöbb esetben nem kell ölbe tett futócipővel ücsörögni a terápia alatt sem.  • Leggyakoribb futósérülések Anh Bui praxisában: illiotibiális (IT) szalag szindróma, futótérd, Achilles-ín gyulladás. Sokszor a Strava segíti a diagnózist, remekül visszafejthető belőle egy szakértő számára, mi, vagy milyen trend hozta elő a problémát. (Persze egy sima edzésnapló ugyanilyen informatív lehet...) A terápiára jelentkezők nagy része nem végez prehab edzéseket vagy erősítést, ez inkább azokkal történik, akik olyan más sportból jöttek (foci, kosárlabda), ahol van ennek valamivel több hagyománya.  Sok masters atléta a saját kárán tanulja ezt meg öregkorában (és itt most magamra is nézek).  • Általában a futókat három dolog tartja vissza az erősítéstől/prehabtól: 1. Sokan nem tudják, hogyan kezdjék el. 2. Nehezen illesztik be a napirendjükbe. 3. Attól félnek, a sok "sallang" a futás kárára megy. Ráadásul a legtöbben nem tartják ezt edzésnek (az csak a kétórás hosszú meg a keddi intervallum), pedig ez is az, és valaki már eleve túledzi magát, ha ez a kis mozgás jelentősen befolyásolja a futást. Pedig könnyebb elkezdeni, mint amilyennek tűnik. A különböző, közösségi médiában elérhető performanszok sok esetben túlkomplikálják a dolgokat, az alkalmi artisták eltántoríthatják a bátortalanokat. • Heti 2x20 perc már hatalmas különbséget jelenthet, és pár alapvető, egyszerű gyakorlat elegendő (mondjuk ötféle, két ismétlésben, amiben van egy-egy törzs, far, comb, vádlierősítő). Nincs jelentős eszköz- és időigénye (erősítés tehát  nem egyenlő konditerem). Csak csinálni kell :). Inkább többször, keveset, mint háromhetente nekilátni egy egyórás cirkusznak. Egyszer-kétszer el lehet menni egy szakértőhöz, ha nem vagyunk biztosak abban, mit hogyan kell jól csinálni.  ["Egy futó egylábas deadliftet hajt végre a külső űrben" (Forrás: Dall-e 2 képgenerátor)] • A 20 perc tényleg elég. A legideálisabb egy keményebb reggeli edzés után hat órával, ezt természetesen a legtöbb ember napirendje nem igazán teszi lehetővé... Tehát amikor csak sikerül. Ha másnapra egy valóban kemény futást tervezünk, akkor ne vigyük túlzásba, de mozgassunk meg mindent akkor is bátran.  • A sérülés egy lehetőség is arra, hogy tanuljunk valamit a testünkről. Ha valami fájdalom nem múlik/erősödik, egyértelműen lokalizálható, befolyásolja a napi aktivitást, akár már a felkelésnél érződik, akkor jó eséllyel sérülünk, míg az átmeneti fáradtság rendszerint nagyjából 36-48 óra alatt elmúlik.   • Legyünk kíváncsiak, tanuljunk, mit miért csinálunk a rehab alatt, egy jó terapeuta egy jó edzőhöz hasonlóan megmondja, miért kell az adott feladatot csinálni. Az erősítést is lehet periódusokra bontani, alapozáskor, vagy akár fenntartáskor értelemszerűen több férhet bele, mint egy maratoni felkészülés második felében.  • Ha elég konzisztensen csinálgatja valaki a heti 2-3x20 percet, azon kaphatja magát, hogy a futás nem csak megy, jobban is megy... -- Kirajzás Itt a tavasz, felhorgadnak az eredetinél eredetibb ötletek a jelmezben és/vagy arra alkalmatlan lábbelikben futás birodalmában. Az is elképzelhető, hogy csak túl hosszú volt a tél, ami alatt mindig van lehetőség végigbogarászni a Guinness Rekordok Könyvét, hátha valami olyasmire résre bukkanunk, ahol öregbíthetjük hírnevünket. Tom Bracey futótársunk vélhetően ez utóbbiak táborát gyarapítja, a derék angol egyszerre irigyelte meg a hírlevelünkben már bemutatott, kopogós lábbeliben maratonozó japán kollégáját és a legutóbbi lapszámunkban látott rekorddöntő biciklistákat:  május elején az AJ Bell Great Birmingham Run alkalmával Guinness rekordot kíván dönteni a síbakancsban lefutott félmaraton férfi kategóriájában (miután felfedezte, hogy ennek a világszámnak egyelőre csak női csúcsát regisztrálták). Emberünk megkezdte az edzéseket és beszerezte a szükséges hozzávalót: “Az új síbakancsaim valamivel könnyebbek, de még mindig szörnyen merevek. Nincs meg bennük az edzőcipők rugalmassága, így az izmok kevésbé dolgoznak, ami igencsak bünteti a vádlikat.” Na, ja, ha könnyű lenne, akkor az ominózus könyv tele lenne "fél órát néztem a fotelből a tévét, miközben a kisujjamat eltartottam a söröskorsótól"-témákkal, és ennek különböző válfajaival. Meg is nézem, mi a rekord Koffein Kapitánynak öltözve a Szada Terepfutás hosszú távján... Tom egyébként a hírnév mellett jó ügyért vállalja a megpróbáltatásokat, a klímaváltozásra igyekszik ráirányítani a figyelmet, a Protect our Winters UK (POW) szervezetért futva. Ha már síelés. Ó, azok a legendásan sarkvidéki, angol telek! [Chris Garratt favágónak öltözve (Forrás: University of Worcester weboldal)] Mindeközben egy, a klímaváltozás iránt talán kevésbé fogékony (de szintén jótékony, a worcesteri élelmiszerbanknak gyűjtő) futótársa éppen arra készül, hogy a favágónak öltözött maratoni futás rekordját javítsa meg (ami, ha nem tévedek, 3 óra és 58 perc). Chris a Worcesteri Egyetemen dolgozik, így csodás marketingvideók készülhetnek, ahogy az intézmény munkatársai igyekeznek felkészíteni a kockás ingben, farmerban, szintén bakancsban, egy igencsak idétlen replika baltával edző kollégájukat. Azért valaki szólhatna neki, hogy ez a lumberszexuális dolog lassan tíz éve volt divat... -- Olvasás, futás, GPT A technológiai iránt valamennyire érdeklődőként szeretem olvasgatni Rob Horning éppen aktuális felületét, ami jelenleg a ’belső száműzetés’ (Internal exile) nevű Substack. Néha számomra kifejezetten kihívás követni a jóember stílusát, máskor meglehetősen radikális véleményt formál, ám elvitathatatlan az a gondolatgazdagság, vagy inkább szempontsűrűség, ami jellemzi, illetve sokszor citál régi, klasszikus szakirodalmat, néha egész távoli asszociációk mentén. Futásra eleddig még nem sok szót vesztegetett, de néha önkéntelenül eszébe jutnak az embernek párhuzamosságok, már ha nem csak az a célja, hogy minél hamarabb ledarálja a bekezdéseket. Merthogy épp az olvasás a témája az egyik frissebb posztjának, amiben természetesen a generatív mesterséges intelligencia kontextusában lamentál arról, hogy az olvasás egyre inkább olyan színben tűnik fel, mint az információszerzés egy kevésbé hatékony módja, aminél egyre inkább csak célravezetőbb metódusok léteznek. Főleg akkor, ha mindent feltétlenül meg akarunk mérni - ennek jele az internetes cikkeknél a becsült olvasási idők, vagy a beviteli felületeken a karakter vagy szószámlálók. Ez azonban szül némi ellentmondást.   “A gondolatnak nincs időbelisége; meghatározott számú másodperc nem helyettesít meghatározott számú gondolatot. De ha nem az idő segítségével, akkor hogyan másképp számszerűsíthetnénk a gondolatot? És ha nem tudjuk számszerűsíteni, hogyan fogjuk értékelni? Honnan fogjuk egyáltalán tudni, hogy a gondolkodás rentábilis-e?” A futást, illetve az általa szerzett élményt behelyettesítve a gondolat szó helyére szerintem a kérdések ugyanolyan relevánsak. Vagyis ha feltételezzük, hogy a szaladgálás nem csak a helyváltoztatás egyik egyre kevésbé hatékony módja (lásd például a sok futó által hallott "És nem unalmas? Én a busz után sem szeretek futni!" kitételt), hanem annál valamivel több, akkor vajon a vekkeren kívül van-e mód a hatások körberajzolására? És egyáltalán érdemes-e? És egyáltalán, az órát mennyire kell komolyan venni? “...maga az olvasási folyamat nem egyszerűen a szavak többé-kevésbé gyors befogadásáról szól az információ kinyerése érdekében. Ez egy átgondolási procedúra - a gondolataink összekapcsolása azzal, ami a lapon vagy a sorok között van, azért, hogy új gondolatfolyamokat indítsunk el. A szövegek értelmezése és újraértelmezése erőfeszítést igényel, végtelen latolgatást a különböző lehetséges jelentések és kontextusok között. Aláhúzhatunk részeket és jegyzeteket írhatunk a margóra. Screenshotok készülnek és lényegülnek át, bekezdések kerülnek kivágásra és beillesztésre üres dokumentumokba, és így tovább. ” Ben Davis "kvantitatív esztétikája" mentén Rob említi a "McNamara-tévhitet", mely szerint csak az fontos, amit mérni tudunk. A mérés fetisizálása pedig oda vezethet, hogy a számunkra eleve fontos dolgokat is elkezdjük méricskélni, mintha a minőség mennyiséggé degradálása kézzelfoghatóbbá és elérhetőbbé tenne valamifajta maximalizálási törekvést. Pedig a számok növelése a legtöbb esetben teljesen másfajta befektetést követel tőlünk, mint ami esztétikailag vagy intellektuálisan érdekel minket. Valamilyen szinten az olvasást és a futást is általános célú technológiának (general purpuse technology, GPT) tekinthetjük (talán a szakirodalom az írást és a nyomtatást említi), vagyis többféle, teljesen eltérő célra is használhatjuk hasznosan. Rob ugyanakkor az olvasást valamiféle értő olvasással teszi egyenlővé, ám nyilván van kevésbé gondolatgazdag, vagy esztétikai és intellektuális élményt okozó formája is, ha például a nyitvatartási időt, vagy egy adóűrlap tájékoztatóját futjuk át éppen. Ha hasonlóképpen a futást leginkább (szabadidős) sportnak tekintjük (és nem a busz elérésének, vagy a vadászat eszközének), akkor nehézkesebb picit a párhuzam, hiszen még nagyon amatőr szinten sem vonatkoztathatunk el teljesen a számszerűsíthetőségtől, de ebben az esetben is felmerül, hogy a számszerűsítés valóban "jobbá" teszi-e az egész élményt. Valahogy úgy képzelem, hogy a futáshoz hozzáállás egy olyan csúszka mentén váltakozik, aminek egyik végén a csak számoknak és szenzoroknak optimalizáló profik, vagy az egy hónap alatt 800 kilit posztoló Strava-huszárok foglalnak helyet, míg a skála másik végén azok foglalnak helyet, akik csak a mentális egészségük, vagy a futás öröme miatt, bármiféle előzetes terv alapján lépnek ki az ajtón futni, és ha úgy adódik, akár tíz perc után hazaballagnak. A legtöbbek számára üdvözítő megoldás, mint gyakorlatilag az életben mindig, valahol az extremitások között helyezkedhet el. Más kérdés, hogy a csúszka jó helyre húzása a saját esetünkben már kimeríti-e az (öröm)maximalizálás fogalmát... A futás egyszerre adhatja a szabadság, a kiszabadulás/elvonulás, a saját magunk iránti felelősségvállalás, vagy éppen a természet örömét, miközben erősen mérhető sport révén remekül illeszkedik a mai átlagember hatékonyságra hangolt, kontroll-őrületben töltött napjaihoz - ez utóbbit pompásan támogatják a különböző kütyük, platformok. Azt hiszem, ez a kétarcúság inkább ajándék, mint átok, de ügyesnek kell lennünk a csúszka pozicionálásában. Miközben a számosítás sokszor hathat motiváló tényezőként (és rögzítünk egy boltba biciklizést, hogy meglegyen a havi 20 "edzés" (vagy a napi 20 elolvasott oldal)), vagy használhatjuk amolyan "lifehack" gyanánt, de ha már csak a számokat hajszoljuk, akkor talán érdemes átgondolni, jó úton járunk-e.  -- [Futás és folyó (a szerkesztő felvétele egy vasárnapi hosszú során, valahol Tiszapüspöki magasságában)] Idézhető idézetek  “Arra jutottam, hogy a futás olyan, mint a folyók vize. A víz képes megváltoztatni a tájat, amelyen keresztülfolyik. És a táj is hatással van a vízre. Néha az áramlat békés és megnyugtató. De lehet tomboló árhullám is. Időnként csordogál. Máskor vad áradás. A legnagyobb szerencsére azonban az, hogy a víz mindig ott van.” (Megérkezett postán a korábban említett Like the wind magazin 35. száma, az idézet forrása a szerkesztői beköszöntő Simon Freemantől)  -- Április bolondja Manapság, amikor gyakorlatilag minden nap április elseje, nehéz megőrizni a gondtalan mókázás légkörét, ráadásul igen magas színvonalon űzni azt az arra dedikált napon. Szerintem az idei egyik legjobb áprilisi álhír a hírlevelünkben már szintén megénekelt (...) norvég módszer egy meghökkentő leágazását bemutató írás a 220triathlon.comról. Az alapötlet szerint az olimpiai és világbajnok triatlonista, Kristian Blummenfelt 45 órás heti edzésrutinját egy amatőr kamarakórusban énekléssel egészíti ki, mert ugyebár mi mással lehetne még fokozni a VO2max-értékét egy topatlétának, mint a klasszikus darabok dalolásával, ami megmozgatja a tüdőt. Blummenfelt, a bariton.  Az igazán magával ragadó a cikkben az, hogy tele van zsúfolva hiteles forrásokkal (lásd például a Sancta Sunniva Kamarakórus), illetve olyan utalásokkal, amelyek közismertek a norvég módszerről (Kristian természetesen a keddi és csütörtöki, második threshold edzésről rohan a próbára...). Az ötletgazda az edzője, Olav Aleksander Bu, és a vélhetően nem tréfának szánt, linkelt cikk elég érdekes adalékokkal szolgál (számomra mindenképpen) az adatalapú edzéstervezésről, nem csak laktátot mérnek gyakorlatilag valós időben, hanem az oxigén szintjét az izomban, meg hőmérsékletet, és ha valami nem optimális, rögtön jön a korrigálás.  Szóval a dupla tempóedzés mellett a norvég módszer másolása során kéretik a helyi énekkarba eljárni, mert csak így érhető el, hogy háromjegyű (...) VO2max értékünk legyen. Csak nehogy úgy járjunk, mint Kristian edzőpartnere, aki tenor lévén még jobb eredményeket érhetne el, de sajnos pocsék hangja van... -- A titok A norvég állóképességi atléták, különösképpen Jakob Ingebrigtsen rocksztárságát mi sem bizonyítja még jobban, mint hogy a teljesen átlagos sajtótermékek sportrovatai is kiemelten foglalkoznak velük. Ígérem, egy időre most már tényleg abbahagyom a hírlevélben ezt a skandinávozást, amit most április elsején kívül az Index exkluzív "interjúja" két dolog miatt  hozott elő belőlem. Az egyik a kattintásvadász cím, miszerint a jó Jakob Iglói-módszerrel készül (az ezúttal elmaradó archív rovatunk amolyan kárpótlásaként íme egy rövid videó). Az emberiség megítélésem szerint két dolog miatt tart ott, ahol: egyrészt hajlamos elfeledkezni arról, hogy régebben sem csupán futóbolondok éltek, nem kellene mindig a kereket újraalkotni, fajunk egyébként helyenként igen meggyőző tudásbázisa valahogy csak-csak összegyűlt. Másrészt viszont sokszor úgy teszünk, mintha nem telt volna el valami korszakalkotó történés óta pár évtized, és megállt volna ez a kumulatív tudástermelés. Szóval persze, nyilván Iglói-módszerrel készül (itt olvasható egy kellően rövid összefoglaló az edzői filozófia alapjairól, és valóban, akad néhány hasonlóság, dupla napok, intervallum, terheléskontroll leginkább, meg néhány nem-annyira-hasonlóság), csak ennyi erővel minden új-zélandi újságíró leírhatná egy-egy világverő futóról, hogy a Lydiard-módszer valamiféle személyre szabott és modernizált változatának köszönheti a sikert... Ami még érdekes az írásban az az, hogy kevés jobban reflektorfényben lévő dolog van manapság az edzéselmélet terén a norvég "nemzeti titoknál".    -- Nem titok viszont, hogy ennyi fért a nyári futás hangja első évfolyamának negyedik számába. Kérés, javaslat, kritika továbbra is szívesen látott, mindehhez elegendő a válasz gombot megnyomni! (És megírni a levelet...)  
Read more →

A nyári futás hangja - 3. szám

Egy hónapos "születésnapját" ünnepli a nyári futás hangja, amiből egyenesen következik, hogy immár a harmadik szám landolt a Nyájas Olvasó postaládájában. Ismét mások az arányok, ezúttal picit több a fantasztikumtalan tudomány, és időközben frissült a Postcard szerkesztője, jómagam is kíváncsian várom, hogy fog kinézni a végeredmény.   Futni és pihenni születtünkSzéles körben ismert, futókörökben pedig azt hiszem, talán népszerű is az az antropológiai elmélet, mely szerint hosszútávfutásra születtünk. Szimpatikus a hipotézis, még ha nem is feltétlenül konkrétan a futásra, hanem vadászatra (lásd még eszköz és cél), illetve hát értelemszerűen születni csak egy idő után születtünk, miután ebbe az irányba evolválódott fajunk. Az Aeon magazinban találtam egy érdekes eszmefuttatást, ami az emberiség vadászó-gyűjtögető időszakával foglalkozik, egész pontosan azzal a hatvanas években gyökerező antropológiai megfigyeléssel, hogy a vadászó-gyűjtögető társadalmak tagjai viszonylag sok időt töltöttek látszólag semmittevéssel. A korai elméletalkotók szerint ez azzal állhatott összefüggésben, hogy elődeink megelégedtek azzal, amijük volt, nem akartak az alapvető igényeik fedezésénél többet, ráadásul ez a pihenés még közösségi élmény is volt. A cikk szerzője és munkatársainak kutatásai némileg árnyalják ezt a képet: “Meglepő módon a különböző szellemes eszközök használata és a lerövidített munkanap ellenére az emberek sok energiát égetnek el, hogy megszerezzék a napi kenyerüket. A csimpánzok jönnek-mennek, fára másznak, de többnyire tényleg csak ülnek és gyümölcsöt szednek. Ezzel szemben a vadászó-gyűjtögető emberek közel háromszor annyi energiát használnak fel: ásnak és darabolnak, gyalogolnak és igen hosszú távokat futnak, majd ismét ásnak és darabolnak - ezek az eredeti tevékenységek ruháztak fel minket azzal a rendkívüli aerob kapacitással, amely kihasználásával ma ultramaratonokat futunk. (...) Paradox módon éppen a kemény munka magyarázza a vadászó-gyűjtögetők lustaságát. Az embereknél, egy alapvetően erősen a munkára kondicionált fajnál a lustaság nem luxus, hanem szükségszerűség: pihennünk kell, és energiát kell megtakarítanunk, amikor csak tudunk.” Természetesen túl kézenfekvő párhuzamot vonni napjaink hobbi- és félhobbi futóival, akik általában hajlamosak elfeledkezni a jól megérdemelt pihenésről. Ami a megérdemlés mellett tehát alapvető szükségszerűség is. Vadászó őseink közül hamar kikophatott az, aki fittyet hányt a regenerációra, és sajátja mellett a közösség energiaforrásait is kockára tette (míg mi, szabadidős futók "maximum" megsérülünk, vagy túledzettek leszünk).  “Az antropológusok régóta kiemelik a vadászó-gyűjtögető emberek munkavégzésének kollektív jellegét, de azt is figyelembe kellene vennünk, hogy a pihenés szintén kollektív élmény, amely alakította evolúciónkat. Amikor a hangyák nem csinálnak semmit, akkor tényleg csak nem csinálnak semmit. Ezzel szemben az embereknél a szabadidő nem csupán a munka hiánya, hanem a szocializáció egy formája, amely szerves és egyben kiszámíthatatlan, a természet és a világ hullámzásaihoz igazodik. A pihenést mások társaságában élvezzük, de egyben a mások szolgálatában végzett munka jutalma - és bizonyos kultúrákban társadalmi normák kényszerítik ki.” Vagy az edző ajánlja melegen. -- Nem Charles “Az elején szórakoztató volt... később egy kicsit kevésbé szórakoztató. (Christophe Nonorgue, a 2023-as Barkley Marathon egyik Fun Run teljesítője)” A Barkley Marathont lassan, de biztosan a major maratonokhoz hasonlítható (média)figyelem övezi (például egész héten folyamatosan készültek az élménybeszámoló interjúk a résztvevőkkel), ezért nem is szeretnék lerágott csontokat ide reciklálni, vagy az obskúrus módon összeválogatott 40 fős mezőny szinte kontextusba helyezhetetlen, egyébként idén rekordgyanús eredményeit elemezgetni. Azon viszont gondolkoztam a héten valamelyik futásom alatt, hogy nekem személy szerint miért szimpatikus a kultikus elemekben bővelkedő esemény. A verseny agya, szíve (bár egyesek szerint ez pont nincs neki) és lelke, Lazarus Lake egy-két megállapítása jó fogódzót nyújt (pl. "Ha valódi kihívással kell szembenézned, annak igazi kihívásnak kell lennie. Semmit sem érhetsz el a kudarc lehetősége nélkül."), de még eggyel továbbmennék. A Barkley remek metaforája az életnek. Az ember grandiózus célokkal nekilát valaminek, aztán ha egy része sikerül, akkor az már nagy eredmény, és sokszor nem, vagy nem feltétlenül az a siker, ami ki lett tűzve az elején. A BM egy jó emlékeztető arra, hogy a valódi világban, a hétköznapokban kevés a hollywoodi végkifejlet. És a legerősebbek is tudnak esélytelenül, hallucinálva kóborolni.      ["A maraton az élet legtökéletesebb metaforája, mert hosszú, fájdalmas és közben azt kérdezed: miért?, de nem kapsz választ és aztán meghalsz." Forrás: dumbrunner.com/posters]  -- MiértHa már miértek. Szintén a napokban publikálták egy tavalyi, terep- és ultrafutók körében végzett felmérés első eredményeit. A teljes report igazából csak az alapeloszlásokat és néhány válogatott kereszttáblát, vagyis zömmel csak leíró statisztikákat, a nyers eredményeket tartalmazza, de még így is érdemes végignyálazni, mert meglehetősen terebélyes kérdőívet töltettek ki a vállalkozó szelleműekkel, akik zömmel  (az 1019 elemzett válasz 90 százaléka) az Egyesült Királyságból és az USÁ-ból származtak, de egyetlen honfitársunk szintén vette a fáradtságot a kattintgatáshoz. Most ő reprezentálja és vele azonosíthatjuk a teljes magyar terep- és ultrafutó közösséget :). Nem túlragozva, én most itt három dolgot szeretnék gyorsan kiemelni: a futás ezen válfajai valóban egy privilegizált réteg (ahogy egy piacvezető hazai versenyszervezőnk mondta régebben, a kihívást kereső középvezetők) sportja, angolszász vonalon ez legalábbis egész biztosan így van: 82 százaléka diplomás a futóknak, és részben ebből is következően a futókeresetek szintén az átlag fölött alakulnak. A fiatalok pedig (főleg a 18-24 évesek) vagy a futáshoz, vagy a kérdőívekhez nem vonzódnak... Másodsorban lássuk az ígért miérteket. Volt egy majdnem teljes ezzel foglalkozó blokk, amiből az derül ki, hogy leginkább a mentális egészség és a természettel való kapcsolódás a fontos a futóknak.  Ennek pedig legjobb módja egyedül futni sokat, távol olyan zavaró elemektől, mint a család, munka, satöbbi (összeszerkesztettem egy ábrára alant ezeket a tényezőket, és sorba is rendeztem fontosság szerint). Ha pedig kihívás is kapcsolódik mindehhez, az a válaszadók több mint fele szerint külön jó (vagyis olyan kihívás, amibe valószínűleg más humánok nem zavarnak bele...). Távolról sem meglepőek ezek az eredmények, és valahol mélyen elmond valamit korunkról és életmódunkról az, hogy diplomások tömkelege a mentális egészségének megőrzése érdekében jó sokat szeret futni, lehetőleg mindenkitől távol. Érdekesség még, hogy a korábban említett Barkley Marathon a negyedik (USA válaszadók) és az ötödik (UK) a leginspirálóbb versenyek sorában... Tényleg sokan szerethetnek egyedül szívni a sűrűben. Volt még egy mókás kérdés arról, hogy a legutolsó vásárolt futócucc a, nélkülözhetetlen vásárlás volt, amire feltétlenül szükségem volt (66%) b, valami olyasmi volt, amit akartam, de elboldogulnék nélküle (34%). Erről annak, aki legalább annyira öreg mint én, nem is juthat más eszébe, mint a klasszikus jelenet az Űrgolyhókból.  -- ÉrzésbőlSzerintem az edzője azért néha egy kicsit ideges lehet a srácnak, ha ez valóban így van (talán a futótársai sem mindig repesnek a részidővámpírtól), avagy egy újabb csodabogár a Lap Countban.  “Egyik futásom alkalmával sem hordok órát. Ismerem már a kilométereket jelző tereptárgyakat a bejáratott útvonalakon, ahol a többiekkel már futottam párszor. És amikor egyedül vagyok, akkor csak megyek és csinálom. De nem szeretem nézni a számokat vagy a tempót, meg minden ilyesmit. Csak szeretek futni. Ahogyan érzem magam, az a legtökéletesebben bizonyosság arról, hogy a testem rendben van. Teljesen nyugodt ember vagyok az edzéseken, aki imád versenyezni. Így jellemezném magam futóként. Amikor eljön a verseny napja, készen állok arra, hogy bárki ellen harcba szálljak. De az edzéseken nem próbálok túltolni semmit - Carlson mindig azt prédikálja, hogy csak próbáljak a biztosra menni. Tedd a dolgod minden nap és idővel egyre jobb leszel. (...) Az év elején adtak egy Garmint, de nem tudom hol van. Mióta lemerült az aksija, soha nem töltöttem fel újra, így aztán mikor legközelebb futnom kellett, akkor nem vittem magammal és kész. Amikor feladatos edzéseink vannak, mindig reménykedem, hogy valaki másnak, akivel együtt futok, van órája, aztán csak meglesznek az idők valahogy. (...) Mostanában futottam egyedül egy hosszút, és kiderült, hogy van egy alkalmazás a telefonomon, ami a háttérben rögzítette a távot, amíg én zenét hallgattam. Az app a futás után megmutatta a tempómat, de közben erről fogalmam sem volt. (...) Nem szoktad elkeverni a tempót a feladatos edzéseknél? Á, dehogy. Őszintén szólva már teljesen hozzászoktam. Talán az első pár évben előfordult, de eljutottam arra a pontra, hogy már az elejétől érzem a jó tempót.” Mi ebből a tanulság? Nem sok minden, de biztos nem hátrány, ha kiismerjük futótestünket. -- TérdekMint térd/porcproblémák miatt nem is annyira régen majd két évet kihagyó futó, kiemelt figyelemmel kísérem az ízületekkel és forgórészekkel foglalkozó kutatásokat, és március elején egy igazán grandiózus felmérés eredményeiről adtak számot ortopédusok az Amerikai Ortopédsebészek Akadémiájának éves konferenciáján. Régi mantra (dogma, félhazugság), miközben a futók körében már inkább visszatérő poén az, hogy a futás tönkreteszi az ember térdeit. Szakértőink a hosszútávfutás hatását igyekeztek felmérni a hobbifutók csípőjében és térdében található porcborításra. Ehhez a Chicago Marathon 2019-es és 2021-es résztvevőit szondázták egy kérdőív segítségével, a sajtóanyagok szerint a 3804 fős minta az eddigi legnagyobb, amit maratonfutók körében eddig a témában vizsgáltak. Dr. Matthew J. Hartwell, a tanulmány első szerzője az adatokra építkezve így igyekszik tematizálni a futóközbeszédet: “Annak ellenére, hogy egyre többet tudunk a futásnak és az aktív életnek az ízületek egészségére gyakorolt pozitív hatásairól, az egészségügyi dolgozók körében továbbra is erősen tartja magát az a dogma, hogy a pácienseknek abba kell hagyniuk a futást ha el akarják kerülni a porcok leépülését. A felmérésünkből kiderült, hogy minden negyedik embernek ajánlotta már azt az orvosa, fusson kevesebbet, akiknek pedig valamilyen fokú porckopása van, azok közel felének mondta azt az orvosa, hogy teljesen hagyja abba a futást.” [A hírlevél szerkesztőjének jobb térde] Az elektronikus kérdőívet kitöltők átlagosan 44 évesek voltak, öt, vagy annál kevesebb maratont teljesítettek és közel 15 éves futómúlttal rendelkeztek (ez utóbbi 1 és 67 év között szórt). Az alapadatokon túl a kérdések kitértek az elmúlt évben futott átlagos távolságra, tempóra, illetve a keresztedzésekre, valamint természetesen arra, hogy milyen állapotban van a válaszadó csípője és térde: fájdalom ezekben a testrészekben, ami akadályozta a futást az elmúlt évben, illetve a korábbi években, családi hajlamosító tényezők, esetleges sebészeti beavatkozások és porckopás diagnózisa a térdben vagy a csípőben. Az eredmények alapján a porckopás előfordulási gyakorisága 7,3% a maratonisták körében, a kockázati tényezők között a kor, a családi/genetikai okok és a testömegindex (BMI) volt azonosítható, míg a futással töltött évek száma, a teljesített maratonok száma, a heti futásmennyiség és annak tempója nem volt statisztikailag kimutatható kapcsolatban a problémával. Vagyis a többváltozós elemzés szerint a kockázati tényezők gyakorlatilag megegyeznek a nemfutó földi halandókra leselkedő veszélyekkel. (Ugyanakkor a szerzők is felhívták arra a figyelmet, hogy a hét százalék jóval jobb szám mint amit a hasonló korú, nem futók vagy a teljes populáció körében mérnénk.) A válaszadók szinte mindegyike (94%) tervez még további maratont, annak ellenére, hogy negyedüknek azt közölte az orvosa korábban, ezt nem kellene erőltetniük. Jómagam is hallottam már ezt a diagnózist ("Lehet még ezzel futni, de félmaratonokról, meg ilyesmikről ne álmodjon!"), ezért messzemenőkig támogatom a szerzők megállapítását, miszerint a porcproblémáknál nem feltétlenül kellene rutinból a (teljes) futásmegvonást előírni (főleg mert a futónak ezt veszi be a legnehezebben a gyomra), a kockázati tényezők és az aktuális állapot alapján lehetnek célravezetőbb fokozatok és terápiás útvonalak. Másrészt a felvett adatok számos egyéni futóhülyeséget nem feltétlenül tudnak megragadni (például túl gyors emelés a távokban), és a mintába azok értelemszerűen nem is kerülhettek bele, akik nincsenek olyan állapotban, vagy már nincsenek olyan állapotban, hogy benevezhessenek egy maratonra... Vajon a sérülés miatt (vagy akár orvosi tanácsra...) a futást abbahagyók hányan lehetnek egyáltalán? Valóban azok morzsolódnak le, akik kövérebbek (mint én voltam, és csak 35 kiló fogyás adott újabb esélyt a térdeimnek), netalán genetikailag vagy korábbi műtét/sérülés miatt jobban kitettek a porckopásnak? Eddig nem találtam meg szabadon hozzáférhetően a tanulmányt, de vélhetően ezek a kérdések vagy a további kutatások, vagy a kutatás korlátai szekcióban biztosan szerepelnek. Összességében egy újabb kutatás mutatja azt, hogy önmagában a futás valószínűleg nem teszi tönkre senki ízületeit. Jó tudni.   -- 1000 szóValamilyen oknál fogva (talán a közeledő évforduló, elvégre április 14-én volt) a Csupasporton megemlékeztek az első fővárosi maratonról, az 1984-ben rendezett IBUSZ Budapest Maratonról, amiben az illusztráció remekül illeszkedik az első két számunkban felbukkanó archív vonulatba. Videót sajnos nem találtam a rendezvényről, bár az 1986-os versenyről van egy 16 perces filmecske a szeretett videómegosztón. Legalább ennyire jó az a pár (öt darab) kép, ami a Fortepanon lelhető fel. Boldog születésnapot, Budapest Maraton! [IBUSZ Budapest Maraton, 1984 (Forrás: https://www.futanet.hu/cikk/29-spar-budapest-maraton/budapest-maraton-versenytortenet)] A nyolcvanas évek elején egyébként jelentős mozgás volt a (fő)városi maratonok meghonosítása terén, amikor annak idején Joe Strummer maratonjait próbáltam felgöngyölíteni, akkor a London Marathonról is megtudtam ezt-azt, ott 1981-ben rendezték meg az első legújabbkorit. Az 1983-as versenyről (az év, amikor a budapesti verseny elhatározása végképp testet öltött és amikor a Clash oszlopa is futott) szóló bő három órás BBC-közvetítés egy igazi gyöngyszem.   -- EinstandHálás tartalom Tyreek Hill, a Miami Dolphins amerikai focicsapat elkapójának részvétele az amerikai masters fedett pályás bajnokságon, a 60 méteres síkfutásban.  A gimis futós csapata mezében (Coffee (!!!) High School) induló Hill igencsak elverte a mezőnyt, és a 6,70, amit futott, egész tűrhető idő, bár az USA-ban van olyan végzős középiskolás, aki ennél jobbat futna. Ez azon kívül, hogy egy topatlétának (aki annak idején válogatott rövidtávfutó volt, de inkább egy olyan sportot választott, ahol a kéz bevonásával sokkal több pénzt kereshet) kiemelten szüksége lehet a futásra (tízpróbázók között is akad, aki fut hasonló időket), sokat persze nem mond, különösen ha tudjuk, hogy a mastersen kivénhedt és kevésbé kivénhedt csatalovak közül szinte bárki elindulhat, a videón látható döntő pedig a 25-29 éveseké volt. A második helyen 7,27-tel beérő Dainen Brass olyan veretes, világszerte híres csapatot képviselt mint a Pony Express Track & Field Club... Az iskolás bement az óvodások homokozójába és nyert. Ahogy Frank Drebin mondaná, oszoljanak kérem, nincs itt semmi látnivaló! -- Látnivaló (mínuszos hírek, sokadik rész)Leleményes és kitartó biciklisták (négyen) az alábbi Strava-artot hozták létre tavaly ősszel. Velociraptor. 1025 km hosszan. Én akkor lemaradtam a látványosságról, szerencsére van az emberiségnek egy Guinness Rekordok Könyve. [Forrás: Maxime Brugére Strava profilja]
Read more →

A nyári futás hangja - 2. szám

Úgy tűnik, nem lett egyslágeres hírlevél A nyári futás hangja, elvégre elkészült a második szám is. Kísérletezem néhány újabb dologgal, illetve próbálok javítani néhány hibát, amennyire ezt a Postcard szerkesztője és a próba-szerencse lehetővé teszi. Továbbra is szívesen fogadok bármilyen visszajelzést, amíg ezek megérkeznek, addig jó futáshoz szól a hírlevél, fogyasszák felelősséggel! -- Mindenki norvég akar lenni A norvég sportolók, és kiemelten az állóképességi atléták sikert sikerre halmoznak az utóbbi időben, különösen az enyhén rocksztár Jakob Ingebrigtsenre (akinek két testvére szintén olimpiát megjárt futó, korábbi edzőjük pedig az édesapjuk) jut a reflektorfényből, a személyisége és eredményei mellett az edzésmódszerei is méltán tartanak számot a közérdeklődésre. Számos cikk jelent meg már meg ez utóbbiról, a "norvég módszer" témában, most az International Journal of Environmental Research and Public Health egy futással foglalkozó tematikus szekciójában publikáltak egy átfogó írást, amit mindenkinek csak ajánlani tudok. (A tanulmány társszerzője egyébként Marius Bakken, a nullás évek norvég elit középtávfutója, a rendszer alapjainak kikísérletezője, aki, ha jól érzékelem, mostanában kisebbfajta háborúban áll Ingebrigtsen papával a kreditekért, ez a cikk sem teljesen mentes az ilyen felhangoktól.) A tanulmányt nem azért ajánlom, mert valami hihetetlen titokra derülne fény belőle, a rejtélyes formulára, amitől bárki azonnal megtáltosodik (ez már csak azért sem lehetséges, mert a rendszer egyik alapeleme, amolyan beugrója heti 150-160k könnyű futás (lásd a lentebbi képen szereplő mintahéten a sok Z1-es penzumot), sőt eredetileg a magaslati edzést is belevette Bakken). Éppen ellenkezőleg. Ennyire töményen leírva és szépen lehivatkozva még nem nagyon találkoztam az edzéselmélet (történeti) alapjainak összefoglalásával, gyakorlatilag minden benne van, ami megfelelő rotációban a futómagazinok és az edzői tartalommarketing eszköztárának 80-90 százalékát adja, vagyis amivel teljesen amatőröknek sem árt néha tisztában lenni (mondom ezt úgy, hogy nagyon sokáig fütyültem az ilyen alapvetésekre, rejtélyes módon ezalatt az idő alatt elég sokat voltam sérült). A módszer lényege a tempófutások (küszöb,ésatöbbi idevágó elnevezés) intenzitásának precíziós beállításában rejlik, amit a laktátszint folyamatos mérésével érnek el. Tehát nem pulzus, vagy idő, vagy táv alapján van kiírva ez a legjobban fejlesztő edzéstípus, hanem a szervezetre gyakorolt, aktuális hatás mentén.  Az egésznek a célja, hogy ne terheljék véletlenül sem túl a versenylovakat, mert ebben a tartományban akár 5-10 másodperccel gyorsabb ezres tempó is sokszorosára növelheti a regenerációs időt. Ha viszont jól van belőve az intenzitás, akkor két ilyen edzés is begyömöszölhető a napba (ezt segíti, hogy a tempófutás fel van osztva intervallumokra minden esetben, ami segít a kívánt intenzitási szintet tartani, és nem annyira brutális). A "titok" tehát egy kvázi sebészi pontosságú beavatkozás annak érdekében, hogy adott tartományban többet lehessen edzeni. Mielőtt tehát valaki elkezdene dupla tempófutásokat csinálni Jakob módra, ajánlott a puzzle többi részét is a helyére illeszteni - és beszerezni egy mobil labort (abban mondjuk nem vagyok biztos, hogy minden edzésen minden egyes intervallum után méricskélnének, de biztos nagyon-nagyon sűrűn - gondolom, hamarosan lesz valami implantátum, ami ezt megoldja). Egyébként pedig olyan forradalmi dolgok potyognak ki ebből egy átlagos hobbifutó számára, mint a legyenek a könnyű futásaid valóban könnyűek, nagyon fontos a regeneráció, minden rendszert érdemes megdolgozni, vagy ne told túl a feladatos edzést... Ugyanebben a tematikus blokkban bukkantam egy másik, rendkívül szórakoztató tanulmányra, amiben összesen 7 (!!!) fős mintán (5 fő kontroll csoport, tehát összesen 12 futónyúl), azzal kísérleteztek leleményes tudósok, hogy a jól kiválasztott ütemű zene szisztematikus, hat hétig történő, edzés közbeni adagolásával (értsd: 10 százalékkal magasabb BPM annál, mint amit az alanyoknál eredetileg, a kísérlet előtt megszokottnak mértek) emelhető-e lépésszám futás közben. Én ugyan némileg ódzkodom azoktól a statisztikai mutatványoktól, ahol a mintasokaság (...) tucatnyi, de a számok nem hazudnak, szignifikáns módon emelkedett a lépésgyakoriság a beavatkozással elért hét fő esetében. Az eredmény ugyan felvet néhány kisebb kérdést (pl. mit is jelent ez az egész, meddig tart a hatás, hogyan változott az alanyok biomechanikája, ha egyáltalán), de a fontos az az, hogy a kísérletben részt vevők zenei ízlését tiszteletben tartották. Hogy ne csak pikírtkedjek: van egy irodalmi áttekintő rész a zenehallgatás sportolásra gyakorolt pozitív hatásairól, ami elég erős így összegyűjtve. -- Geta Life Takanobu Minoshima japán futótársunk a geta nevű lábbeliben futotta le az Osaka Marathont, ráadásul ahhoz képest, amennyire ez a saruszerű, emeletes tákolmány alkalmatlannak tűnik a feladatra, még az ideje sem lett rossz: 3:28:11 alatt sikerült végigtipegnie a távot. Néhány, a Facebook profilján elérhető videó alapján a funkcionális lábbeli tökéletes lehet olyanoknak, akik szeretnék emelni a lépésszámukat (reméljük, élelmes kutatók ezt is vizsgálják majd, akár zenével párosítva). Azt mondjuk nem tudom, hogy egyszerűbb-e a getán egyáltalán megmaradni, mint megtanulni anélkül többet lépni... Emberünk egyébként szép tradíciót nevelgetett a fapapucsban szaladgálásból, számos maratont teljesített már így, sőt, egyes beszámolók szerint egy 100k-s ultrát szintén végigkopogott 13 óra 45 perc alatt. Minoshima szan 2014-ben három órán belül futotta a maratont, vélhetően ezután döntött úgy, igen helyesen, hogy a negyvenhez közeledve nincs tovább értelme ennél jobb időket hajszolni, inkább jöjjön a "szórakozás". A geta mellett amúgy néha elég vad sminkekben/álarcokban tűnik fel. Ha maraton szervező lennék, biztos meghívnám a versenyemre, talán azzal a kínai sporttárssal egyetemben, aki pár hete a láncdohányosnak öltözéssel érdemelt ki két napnyi népszerűséget. Mivel ő is hasonló időre képes, remek közös fotókat lehetne készíteni róluk a pálya minden látványos pontján, amelyek markertingértéke felbecsülhetetlen... [Takanobu Minoshima egy korábbi maratonja alkalmából (Forrás: Facebook)] -- Üzenetek profiktól. Dekódolva. Mindig örülök neki, ha a futás aktuális legjobbjai adnak információmorzsákat, futásvezetési tanácsokat, illetve betekintést arról, hogyan is érdemes ezt a szaladgálást csinálni, vagy egyáltalán hozzáállni. Az öröm csak fokozódik, ha az üzenet megerősít valamiben, amit jómagam is gondolok erről az egészről. A Transgrancanaria megnyerése után nem sokkal jelent meg egy rövidke írás Courtney Dauwalterről, aminek már a címe is füleimnek kedves húrokat pengetett, mivel azt ígérte, választ kapunk arra, egy világranglista első hogyan őrzi meg a móka faktort a rengeteg futás során. A felütés alapján Courtney egyébként némileg kilóg a sorból, hiszen tíz futóinterjúból nyolcnál általában arról értekezik az alany, hogy régen/gyermekkorában mennyire rühellte a futást. Nos, nála nem ez volt a helyzet: “Általános iskolában kezdtem, amikor tesiórán egy mérföldet kellett futni. Emlékszem, hogy imádtam. Nagyon tetszett a futás élménye, az meg különösen, hogy annyira keményen hajthattam magam, amennyire csak akartam. ” Dauwalter nincs fenn a Straván, és a középiskola óta nincs edzője sem. A cikk címében említett titok nyitja pedig az egyszerűségben és a rugalmasságban rejlik.  “Szerintem fontos, hogy ne felejtsük el, miért is szeretünk futni. Reggel a kávé (!!!) után döntöm el, mit fogok aznap futni, az alapján, mit mutat a testem és a fejem. (...) ...néha csak kilépek a házból és hagyom, hogy a lábaim vigyenek valamerre. (...) Ezt élvezem a legjobban. (...) Nagyon sok módja van az edzésnek, vagy ahogy a futás örömét és egyéb futócéljainkat kergethetjük. Egy edzésterv megléte, mindenféle kütyük használata és az adatok elemzése, de ezek teljes mellőzése is pompás opció. Azt hiszen, ez személyfüggő, ki hogyan leli meg a saját örömét a futásban. Szerintem sosem hátrány, ha néha-néha otthon marad a futóóra, és csak a testedre figyelve futsz, nem foglalkozol a mérőszámokkal. (...) Majdnem mindig csak úgy kimegyek futni, megrajzolt terv nélkül. Általában hordok órát, ami rögzíti az adatokat, de a futás közben nem nézegetem.” Ez mind csodálatosan hangzik, viszont egy-két dolgot talán érdemes nem elfelejteni, mielőtt elkezdünk teljesen találomra nyargalászni. Courtney bő 25 éve fut, több mint öt éve pedig profi. Ebből él. Kiválóan ismeri a testét, és ami legalább ennyire fontos, hallgat is rá. Az átlagos amatőr futók általában nem jeleskednek ebben, én egész biztosan nem. Szóval mindehhez elengedhetetlen a szervezetünk jeleinek feldolgozása, és az ahhoz való alkalmazkodás. Másrészt az utolsó előtti mondatban ott van az a pici majdnem. A cikk megemlíti, hogy Dauwalter napi adagja 2,5-4 óra között mozog, ami egy héten óvatos becslésem alapján bőven 200k fölött van, már 1-2 rendezett feladatos edzés kipipálhatja a célirányos készüléshez szükséges további elemeket. Szóval igen, valahogy így nem kiégni, de kell a rutin meg az évek vagy az önuralom/ismeret, hogy ezt jól csinálja az ember. Kicsit hasonló ez a tanács ahhoz, mint amikor bő hónapja Camille Herron, korunk egy másik ikonikus ultrafutója nyilatkozta ki, hogy a "hosszúfutás túlértékelt". Mindezt még alá is támasztotta élettani érvekkel, teljesen meggyőző módon, hiszen a csontoknak és az ízületeknek a gyakoribb és rövidebb terhelés hihetően kedvezőbb. Ez minden bizonnyal így van, viszont ez a hétköznapok nyelvére lefordítva Camille esetében általában napi két edzést takar, 10-15 és 6-7 mérföld értékben, szóval egy földi halandó 30-35k-s hosszúját simán összegereblyézi  naponta. Kinek van még szüksége ezen felül hosszúra? Viszont ezt a struktúrát itt az amatőr alvégen nem biztos, hogy pont így le tudjuk utánozni a hétköznapokban, vagy legalábbis nem mindenki (és ugye ő ultrás, hosszú alatt a harmincnál hosszabb futásokra gondol elsősorban). Amikor az ember először félmaratonra, vagy maratonra készül, talán nem ördögtől való néha érdemi hosszúkat futni, még ha valószínűleg szervezetbarát módon hasonló eredményességgel fel lehetne készülni napi két, 8+5 kilométeres edzéssel is. Az idézett cikk szerint egyébként Camille tíznapos ciklusokban edz, ami alatt négy darab feladatos edzése van, nagyságrendileg tehát Courtney-hez hasonlóan a futások döntő többsége "fun"...  Mindezzel csak annyit szerettem volna körülményesen elmondani, hogy a kattintásvadász főcímeken túl érdemes kontextusba tenni az egyébként jó és/vagy jóindulatú iránymutatásokat... -- A frissítés fontos Az első hírlevelünkhöz hasonlóan mostanra is jutott egy régi videó, bár nem futás, hanem bicikli: teljesen véletlenül bukkantam erre a rövid részletre a Vive Le Tour című, 1962-es dokumentumfilmből. Másfél percnél a lényeg, amikor is versenyzőink berohannak egy kávézóba/sörözőbe, majd zsebeiket borral, sörrel, pezsgővel megtömve sietősen távoznak. Ez a csodás szokás azóta érthetetlen módon kikopott a Tour de France-ról, viszont mindennél jobban világít rá a frissítés kiemelt fontosságára. [Izosör (Forrás: Vive Le Tour, 1962)] -- Idősebbek is folytathatják Az ember sosem tudhatja, mennyi időt kap ezen a Földön (a héten egy bácsika összeesett és meghalt a kapunk előtt a járdán, ilyenkor az ember hajlamos az ilyesmin többet gondolkodni), de ha elég sokat, akkor személy szerint szeretnék minél tovább futni, vagy valami, arra legalább erősen hasonlító dolgot csinálni. Annak idején lenyűgözött, amikor Bozó Pali bácsi hetven fölött is szintidőn belül tolta a BSZM-et (az első napon ráadásul konkrétan előttem volt, ami persze leginkább engem minősít), és többször eszembe jutott, hogy mennyire felszabadító lehet, ha az ember ilyen idős korában ennyire aktív tud maradni, miközben szép lassan elporlik a futásról minden esetleges rossz szájíz, teljesítménykényszer, csoportnyomás és hasonló. Az elmúlt hetekben több, a témához kapcsolódód hírbe botlottam: Betty Lindberg lassan tíz éve döntögeti a korcsoportos világrekordokat, és a Publix Atlanta 5k (egyben  USATF Masters 5K Championships) során 59:06-ra javította a 95-99-éves korcsoport női világrekordját. A hölgy nagyon ruganyos, és mi más lenne az első dolga a célban, mint megállítani az óráját? Ugyancsak az amerikai szövetség bajnokságán, ám ezúttal a 100 mérföldes távon és a férfimezőnyben jelentős küzdelem alakult ki a 80+ kategória első helyéért. A jelentős küzdelem azt jelenti, hogy legalább ketten voltak a korcsoportban. Az eredménylista alapján öten, négyen célba is értek, az ötödik örökifjú pedig 92 kiliig jutott. Belegondolni is csodálatos, hogy 81 évesen 30 egybefüggő órát tud az ember azzal tölteni, amit szeret... A sajtóban persze leginkább az "űridő", világrekord, meg hasonló bombasztikus dolgok kerülnek előtérbe (Pali bácsi mostanában leginkább minden szeptemberben kerül be a hírekbe, a hatnapos verseny után, pedig az évi 3-4000 kili az szerintem menőbb), bár nem hiszem, hogy ez lenne a lényeg. Valószínűleg Mark, a dumbrunner.com lelke is olvasta ezeket és hasonló  a híreket, elvégre nem lehet teljesen véletlen, hogy egy ilyen témájú álhírt publikált a napokban, a 42 évig kézzel írt edzésnapló gyönyöreiről (és a kínokról, ha mindez füstbe megy). Megfogadtam, hogy nem szerkesztek be minden sűrűn Dumbrunner-es dolgokat ide, de az ominózus cikkben elég erős Fahrenheit 451 utalások vannak, ez pedig egy olyan hírlevél, amely a címét egy Bradbury novellától kölcsönözte... -- Mint a szél A mindent uraló digitális média korában nem gondoltam volna, hogy létezik még egy tisztán nyomtatott alapokon működő negyedéves futómagazin, de van ilyen, Like the Wind néven. Egyszerűen gyönyörű. Mondjuk 12 fontba kerül egy lapszám, de ezért gyakorlatilag egy képeskönyvet lehet kézbe venni. Szerintem előrehozom a születésnapom (nem fizetnek/küldenek tiszteletpéldányt nekem a reklámért), aztán majd jól megírom, tényleg megéri-e. [kép.png] -- Őrültség Egy nagyon jópofa kis írás jelent meg az ultrasignup.com-on, ami arról szól, hogy mi is az agyatlanul sok futás, és ki az, aki őrült mennyiségeket teljesít. Természetesen mindenki, aki nálad többet fut :).  Az alapkérdés tehát az, hogy egy ilyen borzasztóan relatív, a lehető legszélesebb körben űzött és végletekig egyéni sportban (ahol sokak célja önmaguk meghaladása, másoké pedig egyenesen a végletek felfedezése) ki mondja meg, hogy mi a (túl) sok? Különösen azért, mert a saját erőfeszítéseinkről folyamatos visszajelzést kapunk, míg másoké valójában teljesen rejtve marad. Viszont a visszacsatolás, a kontextus igénye, a génjeinkben lévő vetélkedési hajlam nem hagy minket nyugodni, amiknek csillapítására a különböző digitális platformok végtelen és egyben végtelenül szegényes adathömpölyt tesznek elérhetővé. Pillanatnyi állapottól, betegségtől, futómúlttól és sok minden mástól függetlenül csodálhatjuk sok tízmillió futótársunk (akár celebritások, ld. következő hír) futással töltött óráit és kilométereit, akiknek élete olyan egyszerűnek tűnhet Strava-aktivitásokon keresztül. És mindig van, aki máshogy, többet edz nálad (a szerző, Peter Bromka egy saját kedvenc példáján keresztül ír egy futótársáról, akiről nem értette, hogyan jön össze neki a 130 mérföld a déli és a késő délutáni futásokból, amíg ki nem derült, hogy az illető éjszakánként sokszor egy harmadik etapot iktat be...), birizgálva az egót és a dolgok általad kialakított rendjét.    “A hosszútávfutás legnagyobb ajándéka az ember számára, hogy olyan képességekkel ruház fel, amelyeknek a végső határait fizikai vagy logisztikai okok miatt sosem fedezhetjük fel. Ambiciózus versenyzőként megtapasztalhatjuk a megnövekedett edzésmennyiség előnyeit, ami egyszerre inspirálva és kísértve minket motoszkál a fejünkben. Az az álom, amiben a verseny napjára a még több futásból újult erővel érkezünk, sosem hagy nyugodni: mi lenne, ha még többet futnék?” Peter szerint igazán azt tudjuk mellre szívni, ha valaki hasonló célokkal fut és edz többet nálunk. Mi van, ha mi nem vagyunk elég őrültek? Mi van, ha ez az "őrült" ember nálam jobban szereti a futást? Mi van, ha már azzal legyőzött, hogy egyszerűen többet mer belelátni magába, mint az én óvatos elmém? Hajlok rá, hogy ez a legtöbbünknél így is van. Mindezek mellett azt mondom, hogy nem érdemes (és valószínűleg mivel emberek és társas lények vagyunk, teljesen nem is lehetséges) totálisan száműzni a kompetitív szemlélet csíráját is a futómindennapjainkból. Viszont hogy pontosan mikor, hol, miben és kivel versenyzünk, azt igen gondosan érdemes megválogatni. -- Keresztedzés Hosszú évtizedek óta jelentős snooker-rajongó (egy időben rém béna, kezdő játékos) vagyok, így örömmel olvastam a bulvárhírt, miszerint az egy gála/bemutató mérkőzés miatt ideiglenesen hazánkban tartózkodó Ronnie O'Sullivan, a sportág talán valaha volt legnagyobb zsenije kipróbálta a margitszigeti futókört, sőt a Budaiba szintén ellátogatott. A Rakéta kifejezetten nem rossz futó egyébként (és nem véletlen, hogy az eggyel ezelőtti (...) önéletrajzának a Futás címet adta), már amikor éppen kedve és egészsége is van edzeni. Úgy látszik, most épp van. [Ronnie várost néz Budapesten (Forrás: Strava)] -- Idézhető idézet “Még mindig sokat gondolkodom a futásaimon, de ezek a futások rövidebbek, kevésbé intenzívek és kevésbé megszerkesztettek. Egy barátom nemrég azt mondta nekem (és igen, ez a barátom a terapeutám volt), hogy a "futás" és az "edzés" különbözik, és lehetséges napirend és keretek nélkül is megmozgatni magam, csak mert szeretem.  Igencsak távol áll az A-típusú személyiségemtől, hogy futok, de nem edzek. Lehetséges ez egyáltalán? Azt kell mondjam, emberek, hogy nagyon is lehetséges.” Dana Giordano, 2021-ben visszavonult profi futó most induló hírleveléből.   --  Elfogyott az olvasnivaló, lehet menni ismét futni. Nehogy valaki még a végén keményebben tolja nálunk...
Read more →

A nyári futás hangja - 1. szám

“Álmatag tekintetük ezt árulta el: "Atyám, de szép is rohanni! Látod, hogy porzik alattam a föld? Istenem, de jól érzem magam! Az izmaim mint lágy kenőolaj csúszkálnak a csontjaimon. Nincs is nagyszerűbb dolog a futásnál." És futottak. Nem volt különösebb céljuk vele, csupán a jókedv és az élet szeretete. (Ray Bradbury: A nagy fekete-fehér játszma)” Mi ez az egész? És mégis miért? Amolyan beköszöntő gyanánt szeretnék pár sort írni arról, mi ez az izé, amit leginkább hírlevélnek nevezhetnénk. Futós hírlevélnek, vagy még pontosabban a kellően tágan értelmezett futással foglalkozó hírlevélnek. Manapság, amikor Dunát lehet rekeszteni a futással kapcsolatos internetes tartalommal (még inkább tartalommarketinggel), akkor egyfajta válogatás, afféle kurátori tevékenység akár még hasznos is lehet. Valami ilyesmit igyekszem itt megvalósítani, vagyis ha számomra érdekes dologra bukkanok (és szerintem a futás élményéhez minimális köze van), akkor azt beszerkesztem ide, és a jelenlegi tervek szerint kéthetente kiküldöm a regisztrált e-mail címekre (eddig hárman vagyunk a listán, velem együtt). Joggal merül fel a kérdés, hogy kinek az ízlését tükrözi majd A nyári futás hangja. Nos, hogy ki vagyok én, az a végeredmény szempontjából nem fontos, az egyszerűség kedvéért ez itt Koffein Kapitány hírlevele. K2 hobbifutó(blogger), írni és olvasni szerető ember. Ez a három dolog ér itt többé-kevésbé össze. Ami a személyes érdeklődésem okán a hírlevelekben leginkább előfordulhat: technológia, tudomány, kultúra, edzéselmélet, zene, móka, kacagás. Meg sok más. Aki szeretne rendszeres olvasó lenni, az itt tud feliratkozni, csak az e-malcímet kell beírni és visszaigazolni. Pénzküldési lehetőség, támogatott tartalom és egyéb ilyen hülyeségek nem lesznek. Okkal nem a Substack-et választottam. --- ChatGPT edző Jó pár éve már a mesterséges intelligencia (MI, értsünk is ezalatt bármit, illetve nagyon sok mindent, manapság leginkább gépi tanulást és neurális hálózatokat) az egyik legmarkánsabb technológiai trend, amivel a hétköznapokban már-már folyamatosan (mindenféle szolgáltatások mögé rejtve) találkozhatunk. Az elmúlt hetekben-hónapokban a publikusan elérhető és tesztelhető generatív MI rendszerek megjelenésével viszont már szabályos hisztéria indult, az okostelefon után a következő nagy dobásra váró technológiai cégek, meg boldog-boldogtalan ezzel foglalkozik, a világ újabb totális felfordulását vizionálva (és akár sutba dobva az elmúlt években a Következő Nagy Dolognak gondolt blokklánc/kripto/fintech, illetve metaverzum vonalat), az oktatástól az egészségügyön át a gazdaság minden ágáig. Ezek olyan rendszerek, amelyek a felhasználó által beírt kérések/paraméterek (úgynevezett promptok) alapján gyártanak szöveget (pl. ChatGPT) vagy képet, videót (pl. Dall-e 2). A végeredmények egyesek szerint bámulatosak, mások szerint egy idő után unalmasak, de az ilyen és hasonló generált tartalmak majdnem mindenki szerint forradalmasítani fogják a mindent. Mindenesetre valóban bámulatos minőségben írnak szonettet Shakespeare stílusában a fast fashion legújabb afrikai trendjeiről, vagy készítenek holdraszállós képet a macskánk főszereplésével, hogy az egyetemi beadandókról szót se ejtsünk. Egy futós hírlevélben mi maradjunk „csak” a futásnál, annak is egy kisebb szegmensénél.  Az MIT Technology Review Download hírlevelének szerkesztője fut (és velem ellentétben kisorsolták a jövő évi London Marathonra), ezért utánajárt, vajon a már említett minden egyéb mellett milyen eredményességgel lehet maratoni edzéstervet gyártani a ChatGPT-vel (ha már legalább olyan határozott, hozzáférhető és kommunikatív mint egy edző), illetve lehet-e használni az eszközt az edzések frissességének, érdekességének megőrzésére (bár gonoszul megjegyezhetném, ez utóbbira leginkább annak lehet szüksége, aki nem is annyira szereti önmagáért ezt a futás dolgot). Az eredmény Rhiannon szerint egyelőre kevesebb mint meggyőző. Elsőre az „Írj nekem egy 16 hetes maratoni edzéstervet” promptra egy olyan megoldás érkezett, amiben a leghosszabb futás 10 mérföld volt, ami finoman szólva sem garancia a sikerre. A második próbálkozásra ChatGPT edző kiírt ugyan 19 mérföldet – többek között a verseny előtti napra is. A cikkből később aztán kiderül, hogy mások is használták hasonló (edzéstervezés, nem csak futás) feladatokra, és néhány általános erősítő edzéssor esetében jobban teljesített, bár nem hibátlanul (például összerakott egy testépítő „lábnap” programot a célra alkalmas gyakorlatokból, csak a mennyiségek, vagy a pihenők voltak követhetetlenek, netalán szimplán csak roppant unalmas lett az egész). A konklúzió szerint jelenlegi állapotában leginkább érdekesség és szórakozás céljára érdemes használni ChatGPT-t ilyesmire.[Koffein Kapitány, Dall-E 2 portré, 2.] Ami nekem leginkább érdekes ebben a cikkben, hogy nem tér ki a ChatGPT működési logikájára, ami elég összetett ugyan, de az alapja egyszerűen összefoglalható (egy kicsit bonyolult, ám emészthető, cserébe hosszú összefoglalóért nagyon ajánlom Stephen Wolfram cikkét, amit magyarra is lefordíthatunk a mesterséges intelligencia egyik kiváló reprezentánsával). A lényeg, hogy az eszköz (illetve a "lelkét" (rossz szokása az embereknek, hogy mindent antropomorfizálnak... (én meg mindig túl sok zárójelet nyitok))  adó nagy nyelvi modell (Large Langeuge Model, LLM (olcsó vicc lenne azt mondani, hogy csak egy betűre van a Multi-Level-Marketingtől, MLM)) működése szerint a szöveg generálása közben mindig egyetlen dolgot figyel: az addigi mondat(ok) fényében megpróbálja megjósolni a legjobban ahhoz illő következő szót. Semmi többet. Egyszerre csak egy szót. Megjósolni. Szavak előfordulási valószínűsége alapján. A modellt az internetről összelasszózott, hatalmas mennyiségű, emberek által írt szövegek használatával trenírozták, ami alapján az összes következő szóhoz tartozik valamilyen valószínűség. Hogy ne mindig ugyanaz legyen a kimenetel (vagyis ne mindig a legvalószínűbb szót válassza), van egy véletlenséget a rendszerbe vivő mérőszám, ami újabb és újabb ágakra tudja terelni a szöveggenerálást. A végeredmény pedig valami új, ami majdnem, de nem pontosan olyan, mint amilyen mondatok már az interneten, azaz a rendszer betanítására használt szövegekben is vannak. Ebből következően ez az általános modell képes generálni valamit, ami úgy néz ki, mint egy edzésterv.[Koffein Kapitány, Dall-E 2 portré, 2.]  A kis bökkenő ezzel, hogy nincs fogalma arról, hogy mi az, hogy edzés, futás, vagy éppen ember. A személyre szabásról nem szólva. Nagyon találó az egyik kedvenc technológiai hírlevelem szerzőjének, Ben Evansnak a kísérlete, aki a saját életrajzát íratta meg egy ilyen generatív szövegkészítő rendszerrel. A végeredmény számos pontatlanságot, hibát, tárgyi tévedést tartalmazott (a szerző nem az egyik nagyon híres egyetemen végzett, hanem a másikon; már nem annál a nagy tanácsadócégnél dolgozik; nem írt könyvet, ellentétben a tanácsadásból élő techszakértők döntő többségével), viszont pont úgy nézett ki, mint egy ilyen típusú ember életrajza általában szokott (valószínűség). Mivel a publikus web tele van sablon edzéstervekkel, nem meglepő módon a ChatGPT is képes generálni valamit, ami 12 hétig tart, és vannak benne könnyű és hosszú futások (jó eséllyel szombaton és akár vasárnap is, elvégre az ingyenes edzéstervekben ez általában vagy egyik, vagy másik napon szerepel), meg tempó és intervallum is. Hogy ezek pontosan hogyan is néznek ki, az már talán jobb, ha nem érdekel minket. Összefoglalva, egész egyszerűen nem erre találták ki ezt a rendszert, bármennyire szexi és trendi, személyre szabott edzésterveket nem probabilisztikus nyelvi (!) modellekkel érdemes generálni - legalábbis egyelőre. Ha azt kérdezzük, hogy mik a legjobb bemelegítő gyakorlatok, valószínűleg fel fogja sorolni a leginkább használatosakat - bár lehet, hogy tízből egy lesz olyan, ami soha nem is létezett (avagy a legendás DZS-drill). Ha tempófutás-variációkat kérünk tőle, az eredmények között elképzelhető, hogy lesz majd valami kreatív, aminek még értelme is van. De ezt már nekünk kell tudni megítélni. Szóval személy szerint óva intek bárkit attól, hogy olyan edzésterveket kövessen, amiket ChatGPT-vel készített, bármilyen zseniális promptokkal csalja is ki azt a rendszerből. Persze, ez nem riaszt el senkit a különböző üzleti lehetőségek próbálgatásától (mint ahogy mindenki, aki próbálgatja az eszközt, segít a nagy cégeknek újabb és újabb hibákat és üzleti réseket azonosítani), ahogy Rhiannon is írta, egy élelmes angol üzletember például 15 dollárért árulja a ChatGPT-ből generált edzésterveit. Kérdés, meddig tart a varázs. [ChatGP edző munka közben (4 hétig futott le a kérés, 3-4. hét ugyanaz mint a 2., csak kedd-csütörtök-péntek 2 kilivel több. Kaptafa és uncsi, bár orbitális baromság sincs benne. Csak ami "szokott" lenni).] (Természetesen sok lehetőség van az MI felhasználására a futás értelmes támogatására, a Garmin, a Strava és a hasonló cégek/szolgáltatók nyakig vannak már ebben elég régen, sőt, az is elképzelhető, hogy a generatív algoritmusokat szintén integrálni fogják ide-oda, kombinálni más algoritmusokkal, modellekkel. Ez a téma azonban messzire vezetne, most csak az általános internetes tartalommal tanított, kísérleti rendszerek edzőhelyettesítő funkciójának esetleges nehézségeire próbáltam felhívni a figyelmet.) --- Populáris futókultúra   Meg nem mondom már, hogyan keveredtem a Frontiers in Sports and Active Living című szakfolyóirat egyik cikkéhez, amiben a szerzők a Straváról lerabolt, viszonylag nagy mennyiségű adat alapján (300 000 futó 15 millió edzése, 16 héttel a maraton előtti periódusból, 2014-2017 között) értekeznek a felkészülési időszakban tapasztalható hosszabb-rövidebb edzéskimaradás hatásáról a maratoni időeredményre. Az igazán megdöbbentő eredmények szerint, ha valaki 7 napnál többet hagyott ki, akkor 5-8% körül romlott a teljesítménye ahhoz képest, ha nem, vagy csak rövidebb időt hagy ki. Persze, a tudomány attól tudomány, hogy a triviálisnak tűnő dolgokat képes kétmintás t-próbákkal alátámasztani. Ha már felfedeztem a folyóiratot, körülnéztem a cikkek között, és tényleg találtam érdekesebbet, mégpedig Ellen Turner tanulmányát arról, hogyan szivárog be a szépirodalomba a manapság nagyon népszerű parkrun és a „Kanapéról az 5k-ig” mozgalom (és az ezt támogató applikációk). Itt nincs statisztikai bűvészkedés, ellenben van némi szociologizáló irodalomtudomány, már amennyiben négy darab könyv hatalmas mintáját és tartalmi elemzését elfogadjuk ennek. (Az ilyen mondatok segítenek ebben: „A népszerű regények médiumként szolgálhatnak a futóközösségek hallgatólagos tudásának terjesztésére, megerősítve a közösségi értékeket és bebetonozza az ötezres futók identitását, miközben segíti a „kívülállók” akkulturációját.”)  Ami nekem érdekes volt, vagy az lehetett volna, az a szakirodalmi áttekintés, sosem voltam elég türelmes vagy érdeklődő a futás motivációival foglalkozó szakcikkek nézegetéséhez. A tanulmány alapján mondjuk nem is túl széles a merítés, és a korábbi tanulmányok mentén kialakított értelmezési/elemzési keret három alapvető témája sem kifejezetten heurisztikus, elvégre kellően általánosak bármihez, miközben át is fednek: 1. (fizikai és mentális) egészség fejlesztése 2. egyéni átalakulás 3. közösségépítés. [(Forrás: https://www.bloomsbury.com/uk/run-in-the-park-9781526619976/)] Egy fokkal érdekesebb a kiválasztott művek listája (mindig jól jön egy kis ajánló), bár valószínűleg ezekből magyarul soha semmi nem fog megjelenni:  Darcie Boleyn: Coming Home to Cariad Cove Jules Wake: The Saturday Morning Park Run David Park: A Run in the Park Peter James: I follow you  Az első kettő amolyan limonádé olvasnivaló, a harmadik valójában egy novellagyűjtemény (ami eredetileg hangjáték-sorozatnak készült a BBC-nek, a Galaxis Útikalauz óta ez nem feltétlenül rossz ómen, de valószínűleg nem csak ezért érdemes talán elsőre ennek nekifogni), a negyedik pedig egy krimi. A zsánerek és formák különbözősége már önmagában borítékolt tehát eltérést a témák feldolgozását és bemutatását illetően. Ellen végül igen alapos olvasás után arra jutott, hogy (főleg az első két esetben) enyhén papagájszerű módon kerül bemutatásra a futás egészségre gyakorolt pozitív hatása, illetve a(z egydimenziósnak ábrázolt) futóközösségek támogató és befogadó jellege. Park novellafüzére már kevésbé csodaszerként, inkább egy, a folyamatos kihívásokkal teletűzdelt mindennapokkal való megküzdési mechanizmusként ábrázolja a futást. A krimi meg krimi. Egy finom ellentmondás feszül ugyanakkor a domináns egészségfejlesztési ideológia ismételgetése (azaz egészség az egyén felelőssége), és a közösségi jótétemények kiemelt, progresszívebbnek tekinthető hangsúlyozása között (vagyis a jóllét alapvetően egy közösségi „projekt”), ami kérdés, hogy hogyan csapódik le a hétköznapokban.   Számomra egyértelmű üzenete van a tanulmánynak: bizonyos írók remek ötletnek tartják, hogy a futásról írjanak szépirodalmat. Bizonyos kutatók fontosnak gondolják, hogy a futásról írjanak, akár a futást tartalmazó szépirodalomról. Ezek alapján talán elfér még egy olyan hírlevél is, mint ez… Ha a Nyájas Olvasó esetleg belebotlott már valamilyen magyar nyelvű, futással kapcsolatos szépirodalomba, szívesen fogadok ajánlót és vagy tippeket! (Lapzártánk környékén, a dumbrunner.com támogatói hírlevelében érkezett egy újabb bizonyíték a futótudomány nagyszerűségére. A Mark által küldött cikk ugyan 2021-es, de mindenképpen csodálatos: leleményes kutatók grizzly medvéket futtattak speciális, átalakított futópadon (a haladást fenntartandó almaszeleteket dobálva nekik). Az eredmény szerint a mackók ugyan ha muszáj, tudnak nagyon gyorsan futni, de csak rövid ideig, jobbára szeretnek csak úgy, az emberéhez hasonló sétatempóban cammogni (és ilyenkor a leghatékonyabb az anyagcseréjük). És nem szeretik a keményebb emelkedőket sem. Nem véletlen tehát, hogy össze lehet futni velük a turistautakon...)   --- A kemény munka könnyű A 99. Lap Countban botlottam egy interjúba Andrew Colley-val, akiről – töredelmesen bevallom – soha életemben nem hallottam korábban. Háttérként talán annyit érdemes róla tudni, hogy 2:12-es maratonista és 1:02-es félmaratonista, valamint az elmúlt nyolc évet egyik sérülésből kifelé jövet a másik sérülésbe befelé menet töltötte. Mint az elmúlt években valami hasonló harmonikázást bemutató futónak, nekem már ez elég lenne a szimpátiához, de a beszélgetés alapján van sok más respektálandó, szerethető vagy megfontolandó az emberrel kapcsolatban. Ezekből szemezgettem: “Az edzőm, Pete azt mondta, hogy nem vehetem át a vezetést egészen az utolsó kilométerig, és ez volt a fő szabály. Vártam a bolyban és egy kicsit füstölögtem magamban, mert már nagyon menni akartam és megpróbálni elkapni Emannuelt, de maradtam. Ebben az évben párszor már nem hallgattam arra, amit Pete mondott, és mindegy egyes alkalommal megjártam, szóval eldöntöttem, hogy ma inkább hallgatok rá. Lehet, hogy az ősszel összeszedtem valamit, de semmi őrült nagy dologra nem kell gondolni. A válogatón aztán eltört a sípcsontom. Szóval ezután jött hat hónap semmittevés. Ez a pandémia kezdetén volt, én mankóval jártam, és nem csináltam semmit. Amikor végre vissza tudtam térni 2021-ben, folyamatosan fájt a csípőm, ez körülbelül egy évig tartott… 2022 tavaszán fel kellett adnom Bostont egy szívprobléma miatt, ami talán a rossz frissítés miatt jött elő. Néhány hétig találgattuk, hogy mi lehet a szívemmel, és miután az orvosoktól megkaptuk az oké-t, elmentem egy 24 mérföldes etapra, gondolván ha már nem futottam végig Bostont, jöhetne egy másik verseny, nézzük meg, mi lesz. Ekkor szakadt el a labrumom. Nem hinném, hogy alapvetően balszerencsés lennék – bár talán van benne egy kis szerencsétlenség is? De a legfontosabb dolog, amit megtanultam ebből, hogy a saját egóm állt az utamba. Voltak napok, amikor pocséknak éreztem a testem, de megmakacsoltam magam, és azt gondoltam, hogy mindenkinél keményebben kell dolgoznom. És ez volt az, ami miatt folyton megsérültem. Számomra – bármilyen furcsán is hangzik - a kemény munka könnyű. El kellett engednem az egót, és el kellett fogadnom, hogy visszább kell néha vennem... (…) Hallasz sztorikat olyan sportolókról, akik mindenki másnál keményebben edzettek, csak éppen sosem tudtak egészségesek maradni. Na, igen, de ha te vagy az, aki a legkeményebben dolgozik, és a kemény munka neked könnyű, akkor valójában nem is dolgozol olyan keményen. Mert ha neked a könnyű munka nehéz, akkor igazábóln az lenne a kemény munka. Érthető ez egyáltalán? Nem tudom, honnan jön ez, de mindig úgy gondoltam, hogy bárkivel versenyre kelhetek, ráadásul nagyon szórakoztató is felvenni a kesztyűt. Az utóbbi időben kénytelen voltam minden nap visszafogni magam, és olyan voltam, mint egy ketrecbe zárt kutya, de a verseny napján kinyílt az ajtó. (...) És amikor eldördült a pisztoly, akkor mennem kellett. Egy darabig sikerült tartanom a lépést az elejével, jó lecke volt, persze nyilvánvalóan nem tudtam ott maradni azokkal a srácokkal. Ők általában 40 másodperccel gyorsabbak nálam, bár szerintem a többiekhez képest egész sokáig kitartottam velük. Néha úgy érzem magam, mint Pán Péter - egy kisgyerek az álmával, aki mivel gőze sincs a valóságról, kergeti ezt az álmot." „Szerinted ha két évig egészséges lennél, akkor 2:05-öt, vagy valami hasonlót futnál? Komolyan hiszek benne. Egy évnél több még sosem sikerült egyben. Az első maratonomkor heti átlagban 66 mérföldet futottam és 2:15 lett a vége. Aztán a Grandma’s előtt még beiktattam pár mérföldet - még mielőtt a szupercipők léteztek volna - és ott 2:12 sikerült. Miközben édes teával frissítettem, ami a lehető legamatőrebb dolog a világon! De én szeretem az édes teát! Ez ilyen nagyon észak-karolinai dolog, viszont az utolsó két mérföldön szó szerint haldokoltam. Soha többé nem fogom ezt csinálni. Ha össze tudnék hozni még egy évnyi jó edzést és egészséges maradok, akkor fogalmam sincs, mire lehetek képes, mert még nem volt ilyen. És ez az egyik legizgalmasabb dolog számomra. Úgy érzem, mintha még mindig az első profi évemben lennék, mert egészen mostanáig nem jöttem rá igazából semmire.” És még egy gyöngyszem a Twitteréről: "A nyújtás alapvető fontosságú része az edzéseimnek, amit természetesen nagyon komolyan veszek. Majdnem annyira komolyan, mint a pózerkedést..."” Andrew 36. lett a mezei futó világbajnokságon pár napja, és ha minden jól megy, Rotterdamban fut legközelebb maratont, ahol 2:10 alatti időt tervez. Én szurkolok neki.  --- Rekordok, rekordok Ahogy ébredezik a futóélet, illetve zajlik a fedett pályás szezon, egyre-másra találkozni hajmeresztő eredményekkel (pl. 40 éves világcsúcs megdöntése és hasonlók, boldog-boldogtalan 4 perc alatti mérföldeket fut), ezekről máshol bőven hallani, de egy dolgot mégis kiemelnék, elvégre a két szakállas maratoni magyar csúcs közül az egyiket megborotválták: Szabó Nóra 25 másodperccel megjavította a női maraton magyar rekordját Sevillában. Laikusként ez egy igen összeszedett és egyenletes futásnak tűnik, a táv felétől szinte érzékelhetetlen lassulással, majd egy pici hajrával. (Remélem, nekem ebben az életben egyszer valamikor sikerül futnom valami hasonlóan egyenletes 42k-t.) Elvileg nem a csúcsdöntés volt a cél, bár én nem tudom, mennyire tervezhető pontosan, hogy valami 2:28:00 alatt legyen inkább, mint  2:28:50 alatt (másrészt ha az előbbi a belőtt, akkor bizony cél a csúcsdöntés is 😊). A lényeg, hogy szívből gratulálunk! Mindig is imádtam történelmi időkben élni, főleg ha nem katasztrófák történnek éppen. A versenyen egyébként 25 hazánklánya és fia indult, ebből 23-an célba is értek, 2:18 (Csere Gáspár) és 5:47 közötti idővel. [Az új női magyar maratoni csúcs részidői (forrás: https://www.zurichmaratonsevilla.es/zms-clasificaciones-2023)] És ha már magyar vonatkozású maraton hírek, íme a nyári atlétikai VB maratonjának útvonala. BSI-s versenyek régi motorosai számára igazán nosztalgikus élményt nyújt, ráadásul a négy kör azt is jelenti, hogy 8-10-szer is meg lehet csodálni a világ krémjét, plusz remélhetőleg az új magyar csúcstartót is. Egyébként nem lenne rossz hírverés (bár lehet, terveznek ilyet), ha ugyanezen a pályán földi halandóknak is szerveznének versenyt valamikor a nyáron, vagy a VB-környékén... [Image] --- Idézőjelben Az egyik általam követett blognak, a Cultural Study-nak nagyjából csak annyi köze van a futáshoz, hogy Anne Helen, a szerzője is fut (legalábbis az alábbi idézet forrásaként szolgáló bejegyzésben egy 16 mérföldes futást említ). Ennek ellenére talán nem haszontalan ezt a gondolatot kiemelni, van némi kapcsolata a futás beillesztéséhez az életünkbe. Még akkor is, ha az ilyen, és hasonló eszmefuttatások kapcsán mindig megszólal bennem a kisördög, hogy vajon egy Békés Vármegyében élő ács, vagy egy Afrikában pár dollárért a mesterséges intelligenciát tanító képeket címkéző ember számára vajon mennyire megvalósítható... “(...) Csak arra kell figyelnem, hogy ne vállaljak több munkát, mint amennyit össze tudok egyeztetni az életem többi részével. A munka számít. A munka fontos. A munka csodálatos. De a munka nem elég. Évekbe telt, mire ezt megértettem. A teljes élet csodálatos dolog. De amikor annyira teljes (és tele) lesz, hogy állandóan az összeomlástól félsz, akkor el kell engedned vagy le kell tenned valamit abból, amit csinálsz. A legtöbbünk számára azokat a dolgokat a legkönnyebb elengedni, amik saját magunknak legértékesebbek - mert ezek elengedése látszólag mindössze téged és csakis téged érint. Egy hobbi, egy egyéni cél, egy könyvklub, egy séta, egy szundikálás, mind oly könnyen feláldozható. De ezek azok a dolgok, amelyek lehetővé teszik a mindennapi gondok és feladatok súlyának cipelését. Ezek jelentik az ellensúlyt. Létfontosságúak. Azt a könnyedséget, amivel lemondhatunk róluk, nem szabad összetévesztenünk az eldobhatósággal.” [Hajnali futás a Zobor-hegyre, egy munkaügyi kirándulás ellopott idejében...] --- Mínuszos hírek Hihetetlen számomra, de jelmezben szaladgálással random módon szinte mindig be lehet kerülni "a" médiába. Azért ehhez a többé-kevésbé beöltözött Sallynek hét nap alatt, hét kontinensen kellett teljesítenie hét darab maratoni távot. Mondjuk ez a World Marathon Challenge elég furcsa valaminek tűnik, és mindössze 40 000 EUR a nevezés. Tényleg megszaladtak a futóversenyek árai mostanság. --- Zatopek vs Bütyök Végül egy kis archív cikk/videó, én nagyon szeretem az ilyesmit. Emil Zatopek Kovács József ellen, egy magyar-csehszlovák atlétikai versenyen, harmincezer ember előtt (...).   --- Ez volt A nyári futás hangja első kiadása. Remélem, legalább fele annyira tetszett, mint amennyire én élveztem összerakni. A második szám várhatóan két hét múlva érkezik, szerintem teljesen másmilyen lesz. Ha bármilyen vélemény, javaslat felmerül, ne habozzon megírni nekem. Ha a Postcard úgy működik, ahogy gondolom, elég erre a levélre válaszolni.
Read more →