(A kép az Adobe Firefly hathatós közreműködésével generálódott. Generatívnak generatív, de intelligens?)
Az eredeti, kétheti ritmushoz képest igencsak ütemet tévesztett a nyári futás hangja. Legalább tényleg nyár lett időközben, így mondhatni homokszem került a gépezetbe, ami viszont a homokóra és a kifejezetten erre a célra készült, fröccsöntött gyermekjátékok kivételével sosem jelent túlságosan sok jót. Mindenesetre egy ilyen hobbiprojekt esetén talán nem megbocsáthatatlan némi kihagyás, az eltelt idő pedig lehetőséget adott öt lapszám után egy kis önreflexióra. Ez utóbbi alapján továbbra is arról tervezek írni, ami szerintem a futás öröméről szól. Bizonyos értelemben ez a hatodik lapszám egy best of 6-7-8(-9), elvégre folyamatosan gyülekeztek a futós dolgok az elmúlt hetekben. Majd ezek egy része idővel drasztikusan veszített az érdekességéből és kikopott. Ennek ellenére ez is csak egy hagyományos kiadás, nagyjából a megszokottak szerint. Guinness-rekorddal, ahogy szokás.
--
Koffeinre festés (caffeinewashing)
Talán érthető és elfogadható, ha a koffeinnel kapcsolatos hírek élveznek némi prioritást a szerkesztési folyamat során, még akkor is, ha a szemöldököm majdnem a plafonba ütközött, amikor megtaláltam azt a cikket, ami az 1,3,5-trimetilxantint a futóruházat következő oltári menő trendjeként harangozza be.
C8H10N4O2, azaz koffein
A kávé közismerten pozitívan képes befolyásolni a testgyakorlást és a teljesítményt, az anyagtudomány legújabb agymenései alapján viszont további előnyei szintén lehetnek. Az a 10 milliárd tonna zacc, amit egy év alatt összekávézgat az emberiség egy jelentékeny, koffeinfüggő része, már elég jelentős mennyiség, és a körkörös gazdaság meg egyéb modern szlogenek zászlaja alatt akár kezdeni is lehetne még vele valamit. Ennek jegyében több vállalat kísérletezik azzal, hogy zaccot implikáljanak a futócuccokba. Kiváló kérdés, hogy pontosan miért is.
Nos, leginkább a szagtalanító hatás miatt, a koffein ugyanis a nitrogéntartalom miatt természetes dezodorként tud közreműködni. Mivel a kávéfőzéskor a bab 99,8 százaléka visszamarad, van mivel kísérletezni. Az egyik cég alacsony hőmérsékleten és magas nyomáson kutyulja össze a zaccot a poliészterszálakkal, így a végeredmény már ráadásul nem is 100 százalékban szintetikus... A marketingszöveg szerint mindennek a tetejében a gyapjúhoz képest kétszer gyorsabban szárad és még az UV-t is szűri. A több másik cég közül, akik ezzel foglalkoznak, az egyik még csak nem is festi vagy színezi az anyagot, ami így kiváló kávészínben pompázik. Egy téli futónadrágjuk ebből az anyagból nevetséges, mindössze 250 eurós áron megvásárolható.
Ismét kiderült tehát, hogy a kávé egy univerzálisan csodálatos dolog, bár valószínűleg ha sok műanyaghoz keverjük, akkor ugyan faszább matériát kapunk, de a sok műanyag nem tűnik el...
---
Idézhető idézetek
Szerettem volna valamiféleképpen megemlékezni az új 100k világcsúcsról, de egész sokáig csak meglehetősen bambán néztem magam elé a hat másodperces javítás tényének hatására, igen furcsa, kissé kényelmetlen érzések és gondolatok közepette. Szerencsére pár nap múlva a Lap Countban Kyle igen frappánsan összefoglalta mindazt, ami bennem csak ködösen gomolygott:
Tudod, mi rosszabb annál, mint hat órán át futni azért, hogy mindössze hat másodpercet faragj le a 100 kilométeres világrekordodból? Egyáltalán nem megdönteni a csúcsot. A litván Alekszandr Sorokin szerencséjére a 6:05:35-es idő pontosan az a mértékű javítás, amire szüksége volt a szerződésében szereplő bónuszok és a hírnév begyűjtéséhez. Ő egy sokkal unalmasabb versenyszám Mondo Duplantisa!
--
B+ workout
Amby Burfoot a Run Long, Run Healthy hírlevélben két jelenkori klasszis két igen hasonló megnyilvánulását állítja párhuzamba. Hőseink ugyan finoman szólva sem heurisztikus nóvumförgetegekkel sziporkáztak, de az ember már csak olyan, hogy még az edzőjének sem hajlandó elhinni bizonyos dolgokat, csak és kizárólag celebritásoknak. Akik nem mellesleg mindenféle világrekordokat futkorásztak már össze. A "ne fuss túl keményen a hétköznapokon"-mantra mondjuk annyira bevett a futós visszhangkamrákban, hogy már-már fülsüketítő robajlással zeng egyfolytában mindenhonnan, mégis úgy tűnik, sosem kevés még párszor elismételni. Előbb-utóbb még nekem is átjön majd az üzenet... Mert hát néhanapján (kellően ritkán, természetesen) hajlamos vagyok furcsa dolgokat megpróbálni, de olyan ismerősöm is van, aki arról panaszkodott legutóbb, nem tudja a versenyeken hozni azt a teljesítményt, amit az edzésein. Ennek a hátterében szintén ott sunnyog valahol ez a dolog.
A megtestesült norvég módszer, a jó Jakob többek között az alábbi gyöngyöt szórta szét az arra fogékonyak okulására a közelmúltban (röviddel azután, hogy futott két négy percen belüli mérföldet, némileg unortodox módon egyhuzamban):
Az egyik legnagyobb hiba, amit sokan elkövetnek, hogy túl keményen edzenek, mert nem hisznek magukban és fel kell pumpálniuk az önbizalmukat. Ez rossz hozzáállás. Én sosem futok gyorsabban az edzésen mint a versenyen, mert azt akarom, hogy a verseny legyen az első.
Érdemes megnézni a videót, sok érdekes vagy mókás dolgot mondott ebben a pár percben (lásd még például "nem levadászni akartak, hanem a lehető legtovább ott maradni a sarkamban"), de most idézzünk egy másik legendát, olimpiai bajnokot, maratoni világcsúcstartót (cinikusok számára Bostoni Bukót), Eliud Kipchogét, aki kicsivel régebben játszott ugyanezeken a húrokon:
Igyekszem nem 100 százalékon futni. Általában 80 százalékon teljesítek kedden, csütörtökön és szombaton, hétfőn, szerdán, pénteken és vasárnap pedig 50 százalékon.
Csak lehet ebben a B+ témában valami.
--
Archív
Forrás: Harvard Medical Library collection, Francis Gano Benedict Papers, Center for the History of Medicine in the Francis A. Countway Library, Harvard University / https://doi.org/10.26300/0g0s-ag87
A képen nem német tudósok próbálnak az előző évszázad harmincas éveiben a berlini olimpia előkészületeként elveszett tehetségeket felkutatni, akiket később Jesse Owens ellen lehetne csatába küldeni, hanem Farkas Géza végez valahol Budapest környékén élettani kísérleteket mezőgazdasági munkásokon, 1929-ben. A képet eredetileg Adam Tooze hírlevelében találtam, és az első gondolatom az volt, hogy VO2maxot mérnek szerencsétlenen, milyen kegyetlen lehet, amikor teljes erőből kell hegynek felfelé kaszálnia a teszt végén... A forrást követve aztán hamar eljutottam Juri Auderset meglehetősen célratörő tömörséggel elnevezett (Az "emberi motor" elhelyezése a mezőgazdasági munka históriájában: Reflexiók a tudományos irányítás és a munka racionalizálásának töredezett pályaívéről) szakcikkéhez, ami amellett, hogy engem, mint pályanemkezdő agrármérnököt egészen sokáig lekötött, még a futással kapcsolatos párhuzamok vonására is ösztökélt. Ez utóbbit alátámasztandó, néhány kimazsolázott idézet:
Amikor a tudományos irányításra (scientific management) gondolunk, az első dolgok, amik eszünkbe jutnak, az a munka racionalizálása, a munkavállaló szervezetének a leghatékonyabb munkavégzéshez adaptálása és a modern gyár mint munkakörnyezet.
A lehető legtöbb munkaerő kisajtolása a munkás testéből, valamint a felügyelet, a kontroll és az emberi mozgás munkamozdulatokhoz történő újraprogramozása a taylorizmus és más, a 19. század végén és a 20. század elején felemelkedő, az ipari termelés racionalizálást célul kitűző irányzat markáns jellemvonása volt, de már korábban, a rabszolgatartó földművesek is kísérleteztek hasonlókkal...
Kijelenthető, hogy a stopperóra mint a munkateljesítmény növelésének eszköze egészen más, mint a fenyegetőzés a fizikai erőszakkal, vagy akár annak megtapasztalása.
...a koncepció olyan 19. századi tudományokból táplálkozik, mint a fizika, a termodinamika és a gépészet: az emberi test ezek alapján a kémiai energiát mozgási energiává alakító gépezet. Ahogy Anson Rabinbach az "emberi motor" metaforájáról szóló tanulmányában ragyogóan bemutatta, fiziológusok, munkatudósok és a társadalom megreformálóinak generációi támaszkodtak erre az erőteljes episztemikus metaforára, hogy feltárják a folyamat kialakításának, megőrzésének, átalakításának és felhasználásának lehetőségeit és korlátait.
Lehet, csak nekem van olyan érzésem, de a modern edzéselmélet, a frissítés "tudománya", vagy a humán kineziológia, illetve a személyre szabott, hiperhatékony edzésprogramok, az ideális futóforma kialakítása, valamint a minden mozdulatot és szívdobbanást rögzítő kütyük korában szerintem bátran kijelenthető, hogy a hatékonyság (és az "ipari" kapitalizmus) logikája erőteljesen belengi azt a sportot, ami (mint ahogy azt már egy felmérés nyomán korábban írtam róla) a nagy tömegek számára arról szól, hogy oldják a stresszt és leginkább egyedül legyenek a semmiben. Egy ideje már szajkózom, és valami kis igazság talán van benne: a futás ezért (is) csodálatos, mert mindenkinek meg tudja adni azt, amire vágyik, a teljes elveszésre áhítozóknak éppúgy, mint azoknak, akik annyira magukévá tették a hatékonyságcentrikus korszellemet, hogy leginkább optimálisan üzemeltetendő gépként tekintenek a testükre.
---
Rézfúvós rémtettek
Nem tudom már, hol bukkantam erre a rövid videóra, de igen nagyot nevettem. Egy fúvószenekar azzal szórakozott, hogy egy parkban elkezdtek futókat üldözni, miközben népszerű futós indulókat fújtak (Rocky főcímdal, Tűzszekerek zenéje, ilyesmik). A közreműködő Voodoo Brass Band tagjai jó srácoknak tűnnek. Itt egy saját daluk (ami szerintem tök olyan, mintha egy hetvenes évekbeli zsarusorozat zenéje lenne). Az azért érdekelne, hogy meddig lehet futás közben bírni szuflával, ha fúj közben az ember. Egész biztosan további kutatások szükségesek a témában...
---
Giving a sh*t
Számtalanszor kinyilvánítottam, hogy sok van, mi csodálatos, de a tudománynál semmi sem csodálatosabb. A világ pedig (illetve az indexált szaktudományos folyóiratok) futószalagon szállítják az újabb és újabb megerősítéseket erről. Legutóbb például a Nemzetközi Sporttáplálkozási Társaság folyóirata közölte egy félelmetesen innovatív megközelítéssel megtervezett kutatás eredményeit: a népes szerzői gárda 13 triatlonistát vizsgálgatott egy szigorú reggeli protokoll alapján, akiknek egy biciklis időfutamot kellett teljesíteniük meghatározott erőbedobással (a VO2max 80 százalékán), székelés (tehát az úgynevezett szarás) nélkül/előtt, illetve az után. Mindeközben mindenféle élettani jellemzőket méricskéltek rajtuk, leginkább az agy néhány kiemelt régiójának oxigén- és vérellátását. A kutatás abból a már korábban bizonyítást nyert tudományos tényből merített ihletett, mely szerint "...a rektális tágulat növeli a vegetatív idegrendszer szabályozási terhelését az agyban."
A tekerés előtt megkönnyebbült alanyoknál némileg alacsonyabb szisztolés vérnyomást mértek és ebben a vidám állapotban atlétáink agyban mért oxigénszintje is tovább maradt magasabb. A székelés az adatok szerint javította az edzés teljesítményét épp úgy, ahogy a vérellátást a prefrontális lebenyben. Összességében majd tíz perccel később fulladtak ki a toalett-vizitek végrehajtása után kísérleti alanyaink...
Milyen következtetés lehet ebből levonni? Brady Holmer a Physiology Fridayben nem volt rest alaposabban elemezni a leírtakat, bár értelemszerűen túlságosan túlgondolni nem érdemes: egy alapos ürítés a verseny vagy az edzés előtt nem csak a komfortszintet tudja növelni jelentősen, hanem fiziológiai vizsgálatokkal alátámasztva is növeli a teljesítményt. Mivel az agynak az izomösszehúzódások irányításához szüksége van oxigénre, nem árt, ha semmi nem vonja el azt onnan - mint például egy feszítő érzés a rektális régióban.
---
Csajos kontent
Egy nagyon kedves és vidám hangulatú beszélgetést lehet végighallgatni a BBC oldalán az Outlook című műsorban Kathrine Switzerrel, aki többek között arról ismeretes, hogy 1967-ben első (rajtszámos) nőként lefutotta a Boston Marathont. Mivel akkoriban úgy gondolták, a hosszútávfutás egyáltalán nem való nőknek (bár egyértelműen nem is tiltotta azt a versenyszabályzat, ezért is a rajtszám), róla készültek azok az ikonikus fotók, amin a felhergelt versenyigazgató meglehetősen nagy vehemenciával próbálja kirángatni a mezőnyből...
Mivel a hölgy (sportújság)író és PR-szakember, igen összeszedett és kicsiszolt történetet hallhatunk, amiből egy-két gyermekkori epizód igen érdekes, mint amikor az apja azzal tántorította el a cheerleader-csapatba való jelentkezéstől, hogy "ők másoknak szurkolnak, de neked az való, hogy neked szurkoljanak." A futást napi egy mérföldekkel kezdte, és akkoriban a lányok tényleg nem nagyon futkároztak, olyannyira, hogy még a barátnői is azon viccelődtek, hogy megnőnek a lábai, vagy kinő a szőr a mellkasán. Viszont a napi egy mérföld egy idő után hatalmas önbizalmat adott, a suliújsághoz jelentkezéshez is abból merített erőt. Maga a bostoni futása sok helyen kifejtésre került már, de így elmesélve egy másfajta élmény, és kiderül belőle, hogy alapvetően megint az újságíró siserehad csinálta a galibát :) (A mai podcastvilágban a beszélgetés közepén elég furcsa a hírek felbukkanása, de ez a közszolgálat...)
Forrás: Paul Kuroda / San Francisco Chronicle
Kapcsolódó történet: San Francisco-kötődésű hölgyek egy csoportja (egész pontosan százan) megdöntötték a 100x1 mérföldes váltófutás rekordját. Ami a történetben külön érdekes és kedves az az, hogy az 5:35-ös átlagot (mérföldről beszélünk) futó társaság negyedszer szerezte meg a városnak a rekordot, 1977, 1995 és 1997 után, egy igen sokszínű, sprinterekből, ultrafutókból, kismamákból és ráktúlélőkből álló összeállításban. A váltó befutó tagja, Peggy Lavelle, mind a három korábbi csúcsdöntésnek is részese volt, először 16 éves középiskolásként. "Az én időmben a nőket nem mindig fogadták kitörő örömmel a sportpályán...a mai eredmény azt is megmutatja, milyen messzire jutottunk."
---
"Apa, amikor futok, úgy érzem, nem élek fogyatékkal!"
Május végén meghalt Ricky Hoyt, a Team Hoyt apa-fiú csapat utóbbi tagja, akit leginkább arról ismerhet egy átlagos sport iránt érdeklődő, hogy születéskori komplikációkból fakadó bénulása ellenére számos futó- és triatlonversenyt teljesített különféle alkalmatosságokban, amiket az édesapja vontatott keresztül ezeken a futamokon (többek között 6 Ironman és 72 maraton (ebből 32 Boston) szerepel a Team Hoyt eredménylistáján). Nagyon sokan emlékeztek meg Rickről, köztük olyanok is, akik látták őt már 1980 környékén is, amikor elsőre döbbenetesen sokkoló élmény volt sokak számára a bénult gyermekét egy arra alig alkalmas kerekesszékben toló apa látványa.
Forrás: teamhoyt.com
Felesleges lenne itt most bármit írni a címben szereplő idézeten túl. Talán még ezt a videót érdemes megnézni.
---
Idősebbek még mindig folytathatják
Időről-időre hírt adok korosabb futótársaink eredményeiről, leginkább azért, mert egyszer mindannyian öreg futók leszünk. Az utóbbi hetekben szerencsére igen gazdag volt a termés:
Ha valaki 18 éves korában abbahagyja a futást, majd 50 fölött kezdi újra, kétségkívül remek eredmény, amikor 75 évesen tudományos szakcikk (esettanulmány) jelenik meg az emberről és arról, milyen bámulatos fizikai állapotban van. Nem mellesleg ennek az állapotnak köszönhetően egy sor korosztályos világrekordot tart középtávokon. (A számok szerelmesei kedvéért: 50,5-ös VO2maxot mértek emberünknél, szóval egy átlagos 25 évesnek megfelelő szinten leledzik...) Ez történt Hans Smeetsel. A sok futás mellett a világraszóló eredmények két korábbi döntésére vezethetők vissza: egy idő után Hans a rövidebb távokra és az ehhez specifikus feladatos edzésekre ment rá, valamint amikor látta, hogy lenne esélye rekordokra, nem volt rest a hatvanas éveiben optimalizálni ehhez a testsúlyát. Ami még érdekes, hogy emberünknek nincs edzésnaplója, nem használ digitális kütyüket és első ránézésre igen (khm) intuitív módon edz. A kutatás konklúziója szerint a természetes adottságok, az áldott genetika mellett a legnagyobb pozitív hatást az fejtette ki a teljesítményére, hogy gyakorlatilag sérülés nélkül edzette végig az elmúlt bő két évtizedet - nagy mennyiségek, de viszonylag alacsony intenzitáson. Nocsak, nocsak.
Rejeanne Fairhead nem annyira régen egy Ottawában rendezett 5k versenyen megdöntötte a 95+-os kategória világrekordját. Az 51:09-es idő hét perccel gyorsabb, mint az eddigi rekord. Mi a titok? "Igyekszem mindenféle sportágban aktív maradni, vigyázni magamra és boldognak lenni."
A hírlevél megjelenésekor éppen zajló Western States 100 legidősebb célba érkezője szeretne lenni a 75 éves Gene Dykes. A rekordot jelenleg a 2018-ban 73 évesen finishelő Nick Bassett tartja. Gene tavaly a Javelin 100 Mile-on futotta meg a kvalifikációs szintet, és olyan eredményekkel hangolt idén, mint egy kilenc óra alatt teljesített 40 mérföldes, vagy egy 12 óra alatt letudott 62 mérföldes verseny. Gene-hez képest a szintén induló Pam Reed (62) kis fiatalkának mondható, ugyanakkor ő a WS100 után következő három hétben még a Badwater 135-öt és a Hardrock 100-ast is szeretné teljesíteni. Egész esztétikus mesterhármas lenne... Ami viszont már biztos: Dél-Afrika legendás versenyének, a Comrades Marathonnak is új korrekordere van, a 81 éves Johannes Mosehla személyében.
És még egy, ezúttal triatlonos portré, amiből itt csak annyit emelnék ki, hogy a fejlődéshez, eredményekhez, sportboldogsághoz finoman szólva sem árt, ha az ember élete egyébként rendben van. Jó példa erre Ron Ottaway, aki miután nyugdíjba vonult, a gyerekei kirepültek, rendben volt az egészségi állapota és az anyagi helyzete, elkezdte tehát üldözni a korosztályos triatlonmezőny csúcsát...
---
Camping
Mostanában több angol nyelvű futós weboldalon (például itt, vagy implicit módon itt) cikkeztek arról a jelenségről, hogy különböző (majdnem azt írtam népszerű, de nyilván ez benne foglalt a szakmában) influenszerek között divatosak lettek mostanában a "maratont futottam nulla felkészüléssel"-témájú videók. Természetesen a futással kapcsolatos tartalomforrások némileg megütközve közelítenek ehhez a bűvészmutatványhoz, általában sportszakmai és élettani megfontolásokból sűrű fejcsóválás közepette.
Én nem nagyon tudtam hová tenni a dolgot (tiszteljük mások elmebaját), egész addig, amíg Rob Horning párhuzama segített megvilágítani a kortárs tartalomgyártás egy jellemzőjét, és tudatosult bennem, hogy létezik olyan, hogy 'cringe' (és CringeTok):
A "cringe" nagyon hasonlít a "camp"-hez: Mindkettő a többé-kevésbé szándékos kudarc egy módja. Mindkettőben szükségszerűen kódolt a bizonytalanság, a kétértelműség, hogy kiből is csinálunk viccet. A camp és a cringe egyaránt tűnhet tökéletesen ironikusnak vagy teljesen irónia nélkülinek. A mutatványt bemutatók egyszerre mélységesen komolyak és vannak híján bárminek, amit autentikusnak hívhatnánk; (az influenszerek) olyan mértékben elkötelezik magukat az előadás mellett, hogy a közönségnek meg kell kérdőjeleznie, vajon tényleg előadnak-e, képesek-e egyáltalán erre. Susan Sontag azt hangsúlyozza, hogy a jó camp nem lehet szándékolt, hanem "a paródia és az önparódia közötti törékeny egyensúly", "a komolyság, amely elbukik" és épp ezáltal győzedelmeskedik.
A camp fogalmát az említett Susan Sontag alkotta meg, még a '60-es években:
Olyan érzet, ami lubickol a mesterkéltségben, a stilizáltságban, a teatralizálásban, az iróniában, a játékosságban és a túlzásban.
Elismerem, nehéz egyértelműen megragadni a camp/cringe lényegét, de a nem túl sok ezzel foglalkozó magyar írás egyike is hasonló jellemzőket sorol, úgymint a stílus diadala a tartalom fölött, avagy irónia és tragikum; játék és komolyság, felületesség és mélység egyben; leginkább pedig esztéticizmus, színpadiasság. A camp számos nagykönyvi példájára jellemző az, hogy a "komoly" nézőpontból teljesen helytelennek tűnik.
Összességében azt kell mondjam, a maratonfutás az egyik legtökéletesebb alany a camp/cringe elővezetéséhez, ha valaki abszolút felkészületlenül áll oda. Nem csoda, ha sok tartalomgyáros látja meg benne a fantáziát. Benne van az irónia, a játékosság ("lazaság"), a maraton misztériumának szóló paródia, ráadásul jól közvetíthető és meglehetősen teátrális. Mindezek mellett aki odaáll felkészületlenül lefutni, az nem teljesen bohóc, ha teljesíti a távot, akkor mégiscsak letesz valamit az asztalra, sokszor igen látványos görcsök közepette. Mesterkéltség, színpadiasság, irónia, túlzás, paródia és önparódia kényes egyensúlya. Minden kipipálva. A futás hatalmas. Ezt a trendet is képes kiválóan kiszolgálni, influenszereink csak hálásak lehetnek érte. Egyetlen dolgot nem szabad. Mivel ez egy dominánsan kulturális jelenség, bármilyen szinten sportteljesítményként elemezgetni.
