A nyári futás hangja - 7. szám

A NYFH előző számának megjelenésekor tapasztalt "nyári" (...) ritmus kitartott a hetedik kiadásig is, egyelőre nem tudom, az ősz eljövetele ebben okoz-e majd valamilyen változást. A minimális visszajelzésekből azt szűrtem le, talán jobbat tesz a tartalomnak, ha nagyobb merítésből szitálom ki az alapanyagokat, de ez lehet, csak a véletlen műve volt. A lényeg, hogy ismét itt a futás (többnyire) napos oldala. 

--

Egyre több helyen találkozom olyan ajánlásokkal, edzői tanácsokkal és hasonlókkal, melyek szerint tartsunk legalább egy óra nélküli futónapot hetente (elvégre egy könnyű futásnak úgyis mindegy), mert nem jó az, ha túlzottan az okoseszköz rabszolgáivá válunk. Sőt, éppen belefutottam egy blogbejegyzésbe is, amely a száraz március, vagy a különböző "felfüggesztettem-a-Facebook-fiókomat-egy-hónapra"-típusú megközelítéssel ismerteti a szerző tapasztalatait, miután teljesen letette a szörnyű függősége tárgyát egy időre. 

Személy szerint nekem ezzel annyi problémám van, hogy ha egy eszközt nem tudunk rendeltetésszerűen használni, vagy kiöli a szórakozás egy részét valamilyen tevékenységből, akkor ott nem biztos, hogy a tárggyal van a probléma, illetve olyasmire is használni szeretnénk, amire nem feltétlenül kellene. Azon jutott eszembe, ha a mosógépeken lennének közösségi funkciók (lehet, vannak is, csak szerencsére az én buborékomon kívül), akkor többet mosnánk-e vajon, vagy éppen kevesebbet? Az idézett elmélkedés is elismeri, hogy nem az eszköz, hanem (legalábbis java részben) a mögötte lévő platformok, illetve design-alapelvek okozhatnak problémákat, hiszen a futással kapcsolatos adataink mind-mind kiváló multifunkciós kontent. Viszont ha ez elveszi a futás szabadságát, akkor fejben van valami, amit elsősorban érdemes rendbe tenni. Elvégre egy modern futóóra hasznos funkciókkal rendelkezik, kezdve a navigálással egész addig, hogy a rögzített adatokból utólag egy kezdődő egészségügyi gondra is hamarabb rábukkanhatunk. 

Nagyon kedves része a cikknek, mikor a szabadságra törekvő szerzőnek a férje diktálja a résztávokat, mert ugye a nagy szabadság jegyében a kiírt edzéstől, és a kinézett versenytől és annak céljától nem kívánt eltekinteni... Ha más nem, talán akkor érdemes visszavenni a kütyüt, amikor azt csinálhatná, amire elsősorban való. Szerintem ha már feladatos edzése van valakinek, akkor nagyobb öröm/szórakozás azt jól megcsinálni, tehát az óra akár hozzá is tehet a mókához.  Mondjuk erre a szerző önmaga is rájött a végére:

Ennél talán csak az jobb, ha a megértést már az óra megvétele előtt megpróbáljuk...

A hírlevélben már egyszer idézet Culture Study szerzője, Ann Helen Petersen szintén éppen pár hete elmélkedett azon, hogy ezek a mindenféle algoritmusokkal teletömött, rém okos berendezések nem értik a pihenést, mint olyat. Minden aktivitás a végletekig játékosított, de a futás esetében ez nem mindig jó tulajdonság. Egyrészt így sokszor nem az eszköz gazdája határozza meg a saját futócéljait, hanem a felkínált menühöz (és alkalmasint az azok mögött megbúvó céges érdekekhez) alkalmazkodik, másrészt az emberi ítélet, vagy akár a józan ész is háttérbe szorulhat. Nincs olyan jelvény például, amit négy nap pihenéssel lehet megszerezni. Nincs regenerációs üzemmód, amikor valaki csak a sebeit nyalogatja, és éppen úgy érzi jól magát. Ha pihenés, akkor legalább nyújtás, meditáció, légzőgyakorlatok - valamit rögzíteni kell. Ahogy Ann Helen írja: 

--

Nem a legelegánsabb dolog saját magunkat idézgetni, de bevallom, egy kaján vigyor átsuhant az arcomon, amikor július közepe táján, bő egy hónappal a budapesti atlétikai világbajnokság előtt gyakorlatilag a nyári derült égből előkerült a Budapest 10k Mass Race. Nem tudom, végül kinek jutott eszébe, vagy ki juttatta ezt a szervezők eszébe, de valószínűleg egy last minute ötlet volt, legalábbis az első hírek megjelenésekor még nem lehetett regisztrálni, az élesedés utáni első hétvégén még igen sokat alakult a verseny honlapja, és hát a közvetlenül a férfi maratoni utáni időpont (vagyis amikor gyakorlatilag plusz lezárásokat és hasonlókat nem igényel a verseny) szintén arra enged következtetni, hogy tényleg egy utolsó utáni pillanatban az eseményhez passzintott bónuszról van szó. Ez azonban nem változtat a tényen: a pórnép ugyanott versenyezhet, ahol alig egy-két órával előtte a világ legjobbjai. A dolog árnyoldala, hogy ezek után természetesen kénytelen voltam benevezni, ne csak a pofám legyen nagy. (A rajt ugye 11-kor lesz, most épp 36-38 fokot jósolnak aznapra, Koffein Kapitány fekete szaténpalástja ilyen körülmények között érvényesül a legjobban...). 

A versenyt végül a hőségriadóra való hivatkozással lerövidítették. Ez csak megerősítette bennem azt a sejtést, hogy az egész jobbára egy púp volt a szervezők hátán. (Volt már hőségriadóban Nike félmaraton Budapesten...). Így lett egy nevében 10k verseny a VB-maratoni pályán, amin nem lehetett 10k-t futni, és nem lehetett a teljes VB-pályát teljesíteni. Sebaj. Rengetegen voltak, a nullás évek BSI-szervezte versenyeinek veteránjaként annak örültem a legjobban, hogy oly sok év után az Andrássyn visszafelé is lehetett futni...

Mivel ez a hírlevél csak elvétve és szőrmentén szól a professzionális atlétika eseményeiről és eredményeiről, magáról a VB-ről nem fogok írni (na, jó, zárójelben megjegyzem, amikor ezt írom, Josh Kerr épp elpáholta a megtestesült norvég módszert), de egy fotót, vagyis inkább sok fotót egyben azért idetennék, amit a World Athletics osztott meg a napokban, mert egyszerűen menő.

--

A nyár elején jelent meg Martinus Evans könyve, a Slow AF Run Club, és ahogy mondani szokás, elég nagyot ment az elmúlt hónapokban, legalábbis az angolszász futókontent-felületek olvasottabb szegmensében kifejezetten sok helyen találkoztam vele (ez persze valószínűleg részben a kiadó ügyes marketingmunkájának is köszönhető). Evans nagyjából 130 kiló és felkent pápája annak, hogy a futást elsősorban élvezni kell, a lényeg a "sexy pace".

Én ezzel tökéletesen egyetértek, valahol ezt a hírlevelet is ez a hozzáállás hívta életre. Viszont nem olyan régen még a Guardian is hosszabb cikket szentelt a könyv kapcsán a "slow running" jelenségének, azzal a végkicsengéssel, hogy előbb-utóbb az időre hajtó futók lesznek kisebbségben, nem a maradi gondolkodású időhajszolók. Ez utóbbin egy pöttyet elszomorodtam, mert az általam sokszor említett csúszka és skála helyett, amin minden futó megtalálhatja a saját territóriumát, legyen az totális szórakozás vagy abszolút optimalizálás, egy túl ismerős "ki-a-coolabb-kinél" irányba csúszott el némileg a diskurzus. Ezért egy kicsit ellentartanék ennek, vagy játszanám az ördög ügyvédjét, még akkor is, ha Evansszal és az üzenetével, mint írtam, teljesen egyetértek. Már csak azért is, mert a Martinustól sokat idézett legendákhoz (a záróbusz vezetője lekövérezte és lelassúzta, mire odaért, beszedték az utat mutató nyilakat, nem jutott neki víz vagy érem a verseny végén, nem ment rá a verseny pólója) hasonlók jelen sorok írójával is megestek: voltam 130 kilós futó, szálltam be záróbuszba, vagy futottam órákat túl közel hozzá, lettem néha tökutolsó (dead fuckin' last, ugyebár, azaz büszke DFL), akár 18 másodperccel a szintidő lejárta előtt, bontották már le a pályát, vagy a célt, mire odaértem (utóbbi helyen már kiöntötték a vizet is az utolsó frissítőponton érkezésemre), és többször rám sem jött rám a legnagyobb választható póló. Mégis azt gondolom, hogy a lónak a túloldalára talán nem kellene feltétlenül átesni, vagy ha igen, legalább nem túlságosan messzire, vagy legalább a ló lelkivilágát is vegyük figyelembe. És most talán nem az újelitista pöcs beszél belőlem, mert mostanában ritkábban esnek meg velem hasonlók, egyszerűen vannak ambivalens érzéseim néha.

A Guardian-cikk jelentős része egyébként örömteli trendeket sorol, és a felütéssel mely szerint a futás elég teljesítmény központú tud lenni, és túlságosan a berögzült számok és értékek körül foroghat (négy perces mérföld, három órás maraton és a többi), nem nehéz egyet érteni. Azzal viszont már nem annyira értek egyet, hogy az utóbbi negyven évben a maratoni (39 perc), vagy a 10k (12 perc) versenyek átlagos célidejének csökkenése azt jelenti, hogy egyre kevésbé számít az idő, illetve azt meg pláne nem, hogy ez egyértelműen az üzleti szemlélettől történő távolodást jelentene (elvégre a tömegsport legalább akkora biznisz, sőt, mint az élsport, és a kettőnek szüksége is van egymásra). Egyszerűen hihetetlen tömegesedési folyamat zajlott ezekben az évtizedekben, ami roppant örömteli: több hullámban nagyon sokan kezdtek el futni, és aztán jelentős részük úgy is maradt. Sok ember pedig mindig sokféle. Ez pedig óhatatlanul kikezd, vagy megkérdőjelez bizonyos megcsontosodott normákat, beállítódásokat, és új egyensúlyok megtalálására ösztönöz.

A cikkben megszólaltatottak általános véleménye, illetve a domináns vezérfonál az, hogy a sokféle ember közül sokan vannak nem "hagyományos" értelemben vett futók, és a versenyeken nekik is joguk van elindulni (és tökéletes szolgáltatást kapni). Vagyis a riport alapvetően a versenyekre és azok elérhetőségére van inkább kifuttatva, nem úgy általában a futásra (miközben ha jól tudom, Martinus könyve is elég holisztikus).  Az egyik riportalany mondta ki a lényeget "A versenyeknek növelniük kellene a szintidejüket, ha megtehetik. Miért kirekeszteni bárkit?". (Kiemelés tőlem.)
 
Én még ezzel is egyetértek, az már viszont szerintem problémás lenne, ha ez egyre inkább normatív elvárássá válna a versenyekkel szemben. Néha pont a kicsi, általában jó hangulatú versenyek dolgát nehezíthetjük meg ezzel, ahol egyébként is problémásabb lehet önkéntest szerezni, nyitva tartani a pályát, nagyon kis mennyiségben rentábilis módon pólókat rendelni és hasonlók (miközben sokszor éppen ezeken a futamokon fel sem merül a szintidő, de más az, ha nem merül fel és más, ha kikövetelik). A nagyobb versenyek ellenben megengedhetik maguknak, sőt, akár a piac szent szegmentálása mentén megcélozhatják ezt a kört. A cikk kitér a London Marathon "grupetto" (back-of-the-pack) kezdeményezésére, mely szerint a cél este fél nyolcig nyitva van, és a különböző rajtolási hullámok végén 50 sereghajtó ("tailwalker") gyalogol nyolc órás célidőnek megfelelő (nagyjából 11 perc 22 másodperces kilométerenkénti) tempóban. Nem elvitatva a teljesítményt, elvégre mindenkinek a saját állapotához mérhető ez a hobbifutóknál egyáltalán, és 42 kilit közepesen erős tempóban lesétálni is kemény, de valóban jó lenne az, ha maratoni távú futóversenyeket egyre növekvő tömegek gyalogolnának végig? Ugyanakkor valóban rengeteg, "átlagostól" (...) eltérő ember van akiknek sokat jelent a futás, és valóban ki kellene nyitni ezt az élményt minél többeknek. Később szó lesz a legidősebb maraton-teljesítőről, aki nem lehetne Guinness-rekord tulajdonos, ha nem lennének szintidő nélküli versenyek. Ugyanakkor a 92 éves hölgy az interjú alapján még mindig rendesen rá van feszülve az időeredményre is, egyáltalán nem mindegy neki, milyen időt teljesít. Ilyen értelemben a Guardian-cikkben megszólaltatottak ellen beszél, akik éppen azt taglalják, hogy az idő az rossz indikátor. A világ bonyolult. 

Nagyon szívesen látnék ezzel kapcsolatban bármilyen olvasói visszajelzést, véleményt. Jómagam örülök, ha látok egy nehéz versenyt, és a szintidő nem limitáló-eltántorító tényező, viszont soha nem sértődtem meg azon, vagy éreztem magam kirekesztve (szemét Boston Marathon kvalifikáció!!! Nem az angliai Boston!!!), mert valahová ezért inkább nem neveztem, vagy ha neveztem, de kivettek a versenyből (kivéve az említett vízkiöntős-célbontós incidenst, ahol a versenykiírásban szereplő szintidőhöz képest bő másfél órával gyorsabban érkeztem, mégis...). Mindemellett szeretném, ha minél többen fussanak és éljék át a futás örömét, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy jó út, ha előbb a teljesítménytúrát, majd talán már egy közepes sétát is futóversenyként tartunk számon, és felkérdezünk szervezőket, hogy miért van szintidő egyáltalán. Vagy elkezdjük lenézni azokat, akik valamilyen célidőt hajszolnak (hiszen van elég baju(n)k enélkül is :)).
 

--

Ha már Szoboszlai Dominik a Liverpoolba szerződött, megpróbálom meglovagolni ezt a zenekaros szekeret (...), bár talán senki nem mondhatja, hogy az alábbi tartalom nem illik egy futással foglalkozó hírlevélbe (és nem csak azért, mert bőrrúgás közben általában futni is szoktak hébe-hóba).

A NYFH korábbi számaiban többször volt szó a laktátról, és kiderült számomra, hogy az évet a Liverpool FC játékosai egy igen szórakoztató mérési protokollal kezdik (volt olyan játékos, aki régebben hányt közben). A teszt során kifulladásig hajtják őket résztávokon, miközben méregetik a tejsav-szintjüket, hiszen természetesen valahol ők szintén állóképességi atléták, az edzéstervezésben professzionális szinten itt sem engedhető meg a lazaság és a találgatás. A folyamatosan gyorsuló résztávok után akinek túl magasra szökik az értéke, az kiesik, végül csak egy maradhat. Mivel az "örökös" győztes, James Milner a nyáron eligazolt, új laktátkirályt avattak, mindjárt kettőt: a nagycsapat játékosai két csoportban végezték a tesztet, az elsőben Mo Salah maradt állva, a másodikban Dominik. A sztárok általában nem véletlenül sztárok...

És ha már Salah és sztárok. Ha valaki nagymenő, akkor a legkisebb pukija is vihart kavar, vagy legalábbis mínuszos hír lehet a sportsajtóban (és rosszul szerkesztett futós hírlevelekben...). A jó Mohamed az Instájára tette ki egy futópados edzését, amiből persze hír is lett, a clickbait címben hangsúlyozva azt, mennyire erős ez az idő (7,1k, 29:46). Egy újabb érv ez a bulvársajtó mellett (...), bár "kontextusként" odatették az 5k világrekordját... Az impresszív idővel azért még nem lehetett volna dobogóra kerülni a Jászság Dinamikája Futónap 7k-s távján :).

--

Már-már szokásos rovatunkban ezúttal három fiatalodó atlétát mutatnánk be röviden. Az első Trishul Cherns. A kanadai ultrafutó 66 évesen azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy három versenyen is az abszolút dobogón végzett a közelmúltban (Fair Road Race, Centurion Ultra Trail - Blue Chuckle, Notchview Ultra). Ezek közül a legrövidebb 33 órás volt. Cherns egyébként hosszú évtizedek óta indul többnapos versenyeken, eredményeit a vegan étrendre és a pozitív attitűdjére vezeti vissza. 

Érdekes egybeesésként a Deseda Ultramaraton idei győztese, Nagykéri György szintén éppen 66 éves. Elég cudar verseny lehetett, a győztesen kívül mindenki más feladta, pedig közel húszan szerepeltek a rajtlistán. 

Zárásként a változatosság kedvéért egy Guinness-rekord. Immár hivatalosan is megdőlt a legidősebb maratoni finisher (női) rekordja, mivel hitelesítették az akkor 92 éves és 194 napos  Mathea Allansmith tavaly decemberben, a Honolulu Marathonon elért eredményét (10 óra és 48 perc, szerencsére nem volt szintidő, a hölgy meg is említette egy interjúban, hogy ezért is szereti a versenyt. Egy újabb érv a szintidő ellen...). A hölgy egyébként 46 évesen kezdett futni, amikor azt a tanácsot kapta, hogy fusson napi két mérföldet. A dolog egy picit elfajult. Mathea a mai napig heti hat nap fut a nagyobb versenyek előtt és igen katonás rendet tart. Maratonok előtt 18 héttel felkészülési üzemmódba vált, és a mai napig a "The Competitive Handbook of Running" alapján készül, 36 mérföldet teljesítve hetente.

--

Colleyllama fun club

Ha már az előbb megidéztem az első lapszámot, térjünk még egy kicsit vissza Andrew Colleyra. Talán furcsa, hogy egy 2:11-es maratonista ennyit szerepel a hírlevélben, de szinte rajongója lettem az embernek, mert ha nagy ritkán elém kerül egy interjúja, abban száz százalék, hogy találni egy észbontóan szórakoztató részt, de inkább többet. Így volt ez most is, amikor Andrew azelőtt nyilatkozott, mielőtt második lett volna az USA 8 mérföldes bajnokságán. (Érdekes, bár nem annyira fontos kérdés egyébként, hogy miért is szerveznek ilyen unortodox távokon országos bajnokságot. Vagyis némileg pontosabban - az ottani szokásoknak megfelelően - neveznek ki egy-egy patinásabb 8 mérföldes versenyt országos bajnokságnak.) A csendesen csorgó interjú akkor lett érdekes, amikor arra került a szó, hogy a gyerekkori élményei miatt előnyös is lehet neki a verseny helyszíne.

Szegény ember magaslata, mi? Andrew ősszel a Chicago Marathonon és a New Haven Road Racen tűnik majd fel.

--

A RLRH hírlevélből egy rövid gyöngyszem, Amby Burfoottól:

--

Általában azok a cikkek, amelyeknek a címében egy szám szerepel életvezetési tanácsokkal, netalán marginális tényekkel kiegészítve (pl. "Az öt legjobb csokis shake futás után", "10 dal, amit Prince másoknak írt", "Ha IV. Béla öt törvényt hat nap alatt alkotott meg, akkor..." stb. stb.), fabatkát sem érnek.  Mégis, amikor megláttam ezt a címet: "7 mód, amellyel a gitározás jótékony hatással lehet a mentális egészségedre", rögtön elégedetten dőlhetett hátra a kattintásvadász. Azért suhant mutatóujjam a bal egérgombra, mert a pár hírlevéllel ezelőtt ismertetett felmérés szerint a futók döntő része éppen a mentális egészség megőrzésének céljával fut, és kíváncsi voltam az átfedés mértékére. Utólag azt kell mondjam, ez az átfedés jelentős. De haladjunk szépen sorjában.

Mivel a kutatók sikeressége egyelőre még jobbára nem függetleníthető publikációs tevékenységüktől, az elmúlt hetekben is igen sok kutatás látott napvilágot, ami említésre méltó lehet ezen a felületen, vagy legalábbis kicsit érdekes. Viszont semmi igazán mellbevágóval nem találkoztam, ezért most részletesen nem rágcsálnék meg semmit (a legutóbbi székelés-témához nehéz felnőni), inkább csak sörétekkel tüzelnék ezúttal.

A pénz boldogít. Csak tudni kell elkölteni. A sporttudományok mellett adjunk rögtön helyet a pozitív pszichológiának, függetlenül attól, mennyire gondoljuk azt valóban hasznos diszciplínának. Korábbi kutatások már bizonyították, és a mindennapi közhelyek is ebbe az irányba mutatnak, hogy nem a vásárolt tárgyak, hanem az élmények azok, amelyek nagyobb boldogságot okoznak. A Cardiff University egyik kutatója, Olaya Moldes Andres most azt vizsgálta, hogy mennyit változtat ezen a költés tárgyának összhangja a pénz elköltőjének valódi, saját, belső céljaival és motivációival. Nem meglepő módon azok a "vásárlások", amelyek összhangban vannak a belső célokkal, beállítódásokkal, nagyobb örömet okoznak. Magyarán: a harmadik futódzseki megvétele helyett menjünk inkább futóversenyre (kivéve ha az első két futódzsekit csak azért vettük, mert másoknak is olyan van, de igazából hánynunk kell a színétől), és lehetőleg ne azért menjünk valahova, mert mindenki oda megy, hanem mert régóta vágyunk oda. A kisimultság garantált.
-
Fejben eldől. Ki értene jobban a futáshoz, mint az edzők? És ha ők mondják (legalábbis az a 106 darab szakember, akit bevontak egy nemzetközi felmérésbe), hogy nem a fizikai felkészülés a legfontosabb a sikeres fejlődéshez, akkor az biztosan úgy is van. Jogosan merül fel a kérdés, ha nem annyira a résztávokkal, meg hasonlókkal bohóckodás befolyásolja az adaptációs folyamatokat, akkor mégis micsoda? Nos, a válaszok alapján (ez azt jelenti, hogy egy skálán hányan jelölték meg az "abszolút esszenciális" végpontot a tényező fontosságát firtató kérdésre) az edző-sportoló kapcsolat (56%), a mindennapi stressz (41%), a sportoló meggyőződése az edzésprogram hasznosságáról (37%), a pszichológiai és érzelmi stressz (35%). Ezek után következett a fizikai felkészülés (33%). No igen. A dolgok és az emberek bonyolultak. A világról nem is beszélve.
-
Koffein, te csodás. Végezetül egy, a koffein jótékony hatásait bizonyító (tehát hibátlan és módszertanilag kikezdhetetlen...) kutatásról. Igen meggyőző elemszámmal (12000-nél több részvevővel, a Szingapúrban élő kínaiak körében) és időtávban (20 éves különbséggel) a szerzők azt vizsgálták, a koffeintartalmú italok fogyasztása a középkorúak körében hogyan befolyásolja a fizikai képességek elvesztését idős korban (az úgynevezett esendőség-szindróma kialakulását). Az eredmények szerint a kávét napi rendszerességgel nem ivókhoz képest a naponta 4 vagy több csészével fogyasztóknál jelentősen csökkent a probléma kialakulásának esélye, és ugyanezt tapasztalták a tea esetében. Aki tehát életének közepén rendesen ivott teát és kávét, annál idős korában kisebb eséllyel alakult ki az esendőség-szindróma. Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne... Mindenesetre egészségünkre!